Szememben a dal csendesen ázik.
Sorsom végtelen medrében
e dal ezüstös ragyogást nyit.
A nyomor csendben rostokol,
kígyózik lomhán, nem lelem helyem.
Futna a cipőm, lábam ólom,
A magány ragadott torkon.
Szóra nyíló számban
az igaz csak vigasz.
A szükség kézen fogna
de léptem tétova.
Félelem tart ébren,
az éjszakának gyöngyház fénye
világol a sötétben.
De hol a ragyogás? Szívem kiteszem,
felajánlom bárkinek, csak szeressen.
“A magány” bejegyzéshez 4 hozzászólás
Szólj hozzá!
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kedves Márta!
Először is örülök, hogy együtt lehetnek az " Így Írunk mi " kötetben az írásaink.
Még nem fejeztem be a visszaemlékezéseimet.
Alapjáraton én egy lelkes, rajongó, néha lázadó de szerethető természet vagyok. Úgy érzem a verseimben szakadnak fel a fájdalmas emlékek nyomai. Utolérhetőek minden versemben. Mindig megtalálom a hozzám közelálló embereket. Sok fiatallal tartom a barátságot.
Örülök, hogy jónak találod az írásaimat.
Szeretettel üdvözöllek: Ica
Kedves Ica, szomorúan olvastam ezt a versedet. Előtte olvastam a Visszaemlékezéseidet, s valahogy azt reméltem, hogy egy nem túl örömteli gyermekkor után szép évek is jöttek. Időskorunkra már mindannyiunknak megadatik a magány, de én úgy élem meg, hogy amíg menni s adni tudok, addig jó. Szeretettel üdvözöllek Márta
Köszönöm kedves Éva!
Szeretettel: Ica
Nagyon szépen felépítve írtad meg a fájó magányt, de hagyva abban egy kis fényt is!
Gratulálok, örömmel olvastam: Déva2