Én és én

Én és én

Szélsebesen száguldó homokszemekként
rohannak az élet órái, a pillanat
élvezete elsiklik, csak múlt és jövő
létezik, én kiáltanék, hogy lassítsatok
végre, meg is állítanám, ha lehetne, mert
most akarom élvezni, most akarom érezni
idegsejtjeimen át minden mozzanatát a
jelennek, a kimondott szónak, az érintésnek, a
leendő emlékképnek, hiszen ez az értelme a
megismételhetetlen létnek, mi adatott.
Talán csak egyszer.

Nem akarok integetni a találkozásnak,
kívülállóként élni az életem és csak
bámulni a talajon a homokszemeket
azon gondolkozva, hogyan estek oda,
miként értek célba, kellemes volt-e az
útjuk, amikor el is kaphatnám őket
esés közben, örülve a sikereiknek,
búsulni a bánatukon, de legalább ott
lenni és dönteni, hogy elraktározom-e
vagy hagyom feledni, az időben elveszni.
A döntés az enyém.

Szeretném majd elmondani egyszer,
remegő térdekkel, sajgó ízületekkel
kényelmes fotelben ülve, hogy kezet
fogtam a pillanattal, rákacsintottam
és örülve egymásnak, kézen fogva sétáltunk
a virágos mezőn, csak ő és én, akik
kimondatlanul is egyek lettünk, együtt
lebegtünk vagy zuhantunk és ha
fájdalmas is volt, de legalább együtt
sírtunk, mert kettesben még az is szebb.
Csak én és én.

Szólj hozzá!