STÁCIÓK (szonettkoszorú)

STÁCIÓK (szonettkoszorú)

I.

Születtem, éltem és sohasem féltem,
múltam cipeltem, míg rád nem találtam,
kezed nyújtottad, én kezed megfogtam,
veled a szép szerelmet megismertem

mosolyodban aranylott a napsugár,
virágok nyíltak, lágy szellők suhantak,
fénylettek, égtek a vágyak,
az idő ölelt, ősz-tél-tavasz és nyár

történetünk írtuk rajzolt betűkkel,
szép színeket festettünk, lánggal égtünk,
egymás karjában álmodtunk-ébredtünk

szerettél mint-soha-még és szerettem,
esküdtünk örök szerelmet, hűséget,
keresztem cipeltem, mindig hegymenet

II.

Keresztem cipeltem, mindig hegymenet,
más lett veled, szerelemből ácsoltad,
álmainkat, vágyainkat ráraktad,
ölelésed éltem, öleltem tested

óvtál-óvtalak és vágytál-vágytalak,
arcomat simította féltőn kezed,
ha fájt védtelen lelkem te érezted,
de nem láttad, hogy épülnek a falak

az idő vadul hullámzott köröttünk,
egymásért téptünk gyors pillanatokat,
lopott perceket, rohanó napokat

néhány csillagfényes nyári éjszakát,
hittük ez a végtelen, de vége lett,
hosszú utamon nem kísért szeretet

III.

Hosszú utamon nem kísért szeretet,
volt, hogy rohantam, aztán elfáradtam,
volt mikor még hittem, aztán csalódtam,
szőkék-feketék-barnák, mind bélyegek

emlékek és bűnök, régmúlt bilincsek,
fogoly voltam, önmagam átkozottja,
rosszul osztott lapoknak kárvallottja,
cinkelt partik, kiégett szép szerelmek

fáradtam, már vágytam pokolra térni,
térdelni megtanultam míg rád vártam,
veled az alázatra rátaláltam

kezed emelt fel és ejtett a mélybe,
mennyben jártunk, most a pokolt ölelem,
sorsom vállaltam, kegyelmet nem kértem

IV.

Sorsom vállaltam, kegyelmet nem kértem,
hittem, bíztam igaz a szó – szeretlek,
mosolyok, örömök, könnyek, félelmek,
apró jelek, gyanakvás – és már féltem

tűrtem-tűrtél, tűrünk míg reményt láttunk,
majd szócsaták, tűéles-véres átkok,
az igazat fedő nagy hazugságok,
magunkra figyeltünk, kényszert diktáltunk

kétségek közt kerestük a másikat,
hinni akartunk mert még egyek voltunk,
mert éreztük nem érhet véget táncunk

és újra együtt ébredtünk, öleltünk,
egymást álmodtuk, velem nem féltél
téged kerestelek, lelkemben éltél

V.

Téged kerestelek, lelkemben éltél,
és újra loptunk a fukar időből,
még reméltük köztünk az a fal ledől,
együtt-jó, a magányban féltem-féltél

furcsa állapot volt, egyként léteztünk,
ha öleltünk bennünk csak egy szív dobban,
minden érintésünkre a láng lobbant,
és esküdtünk – mindig együtt – nem féltünk

végül újra a tér-idő-távolság,
újra csak gyanakvás a féltés helyett,
lángból hamu ha elengedtem kezed

türelmetlen kérdések és hallgatás,
pedig életet vágytunk, nem temetést,
szerelmet álmodtunk, együtt létezést

VI.

Szerelmet álmodtunk, együtt-létezést,
hittél-hittem, csalódtál és csalódtam,
eljött mikor csak egyedül álmodtam,
csendes hajnalban keserű ébredést

más ölelt, tested már másoknak adtad ,
vedd kézbe kendőd, töröld el életem,
felejtsd az igaz szót, felejtsd szerelmem
csókunk, ölelésünk, szemétbe csaptad

ajkunkra fagyott a csók, hideg tüzek,
béna karunkban maradt mozdulatok
mégis Kicsim, néha rólad álmodok

furcsa álmok, utak, sínek – utazok,
hozzád – vágyom rám vigyázó kezed,
ha fájt védtelen lelkem, te érezted,

VII.

Ha fájt védtelen lelkem, te érezted,
óvtál a világtól, óvtál magadtól,
konok dacod bántott, az igaz szótól
riadtál, a hűséget félretetted

hunyd le szemed, ne lásd vergődésemet,
járd utad, találd meg boldogságodat,
feledd mi a gyötrelem, védd magadat,
emlékemet felejtsd, ölelj szerelmet

mit kirótt rám a teremtőm vállalom,
megálmodott világunk lesz temetőm,
csak egy hiányjel vagyok, letelt időm

tudom valahol mégis benned élek,
régi álmunk még mindig kettőnkre vár,
az idő ölelt, ősz-tél-tavasz és nyár

VIII.

Az idő ölelt, ősz-tél-tavasz és nyár,
táncolt velünk a világ dalunk repült
a szélben, az élet mosolygott velünk,
vak lettem, s nem láttam, rám a halál vár

könnyed gördül arcod érző bársonyán,
siratsz és siratod magad, döntöttél,
álmodtál velem, de utunktól féltél,
lázban égtél – az utolsó éjszakán

töröld le könnyed, temesd a vágyakat,
döntött a józanság, záródó szobák,
álmodtunk, ám érzed nincsenek csodák

engedd el hát kezem, indulj utadon,
köröttünk kiégett mező, halott fák,
jéggé fagyott az idő, már nincs tovább

IX.

Jéggé fagyott az idő, már nincs tovább,
veled megtanultam az alázatot,
megismertem az örömöt-bánatot,
fájó most feledni az álmok sorát

voltál az álmom, lettél gyalázatom,
érzel – a gondolat tőlem elcsalhat,
de leszek lelkedben élő fájdalmad,
s te maradsz a végtelenben az álmom

leszek neked egy jéghideg pillanat,
mi beléd mar, ha holnap másra nevetsz,
a fájdalom leszek, ha majd eltemetsz

hunyd be csillag-szemed, ne emlékezz rám,
feledd álmainkat örök időkre,
fázom, lelkem vetkőztetted meztelenre,

X.

Fázom, lelkem vetkőzted meztelenre,
letépted álarcom, múltam meztelen,
bújnék hozzád, így piszkosan, véresen
utam végére, keresztre feszítve

parázson taposol, tüzem oltottad,
kereszt vállamon, bűneim rárakod,
éjszakád nyugodt, múltad nem álmodod,
nem érdekel már, élt hát mással vágyad,

koponyákon járok, élő lelkeken,
metszőn jeges szél vág halott arcomba,
cipelem magam s téged, fel a dombra

szánj meg, akard, hideg értelemmel csak,
még vágyom a tűzre, testedre, de
bűneim daccal raktad keresztemre

XI.

Bűneim daccal raktad keresztemre,
zárd be most szíved, utunk végén járunk,
dolgod most némán tedd, égbe száll álmunk,
maradj józan és ne nézz a szemembe

éltető szerelmünk már enyészeté,
ajkad ízét könnyed mossa ajkamról,
szavad nem simogat, mindig csak vádol,
igaz szavunk vált kín-hazug szégyenné

elveszett simogató mozdulatod,
ne nézz rám, akkor nem fáj majd a múltunk,
rég égre szálltunk – most pokolra hullunk

ígértél örök hűséget, szédültél,
tested uralt, temette lelked szavát,
nincs hát tovább, még add arcod mosolyát

XII.

Nincs hát tovább, még add arcod mosolyát,
még egyszer ne féld – most ölelj magadhoz,
térj vissza együtt megélt álmainkhoz,
álmodd még újra az első éjszakát

rossz emlékezni, talán neked is fáj,
de te tudod mit akarsz, mindig csak kérsz,
játszol az emberekkel, csak mást dicsérsz,
annak örülsz – utánad koslat egy nyáj

magad keresed ebben a világban,
ebben a sok hazugságban, nem féled
szavad kimondani, önmagad éled

nem számít a másik, léteznek sokan,
kit számon tartasz, kik rólad álmodunk,
ringass, dúdold dalunk, de temesd álmunk,

XIII.

Ringass, dúdold dalunk, de temesd álmunk
és menekülj tőlem, egy rég halottól,
ne hatódj meg könnyek csillogásától,
ne álmodj, álmunkban egymásra várunk

még add hideg számra jeges csókodat
könnyed mossa le vérem, már nem kérem,
hogy szeress, te másé vagy, ezt megértem,
légy kegyetlen, vállald hát a vágyakat

te is érzed a hazug szó fals hangját,
légy hát őszinte, ne hazudj senkinek,
nem lesz majd aki hinni fog, megvetnek

szeretetre vágysz, de mindenkit elhagysz,
én sem létezek és velem halt vágyunk,
ölelj magadhoz, együtt feltámadunk

XIV.

Ölelj magadhoz, együtt feltámadunk,
időnk elfutott, jövőnk meghalt, vége,
utolsó szép kép a kék-könnyek fénye
és még – a hold túloldalán táncolunk

aztán jön a nincs tovább, egy szál virág
még kezedből a stüx folyóba hullik,
nem fogsz sírni, tested már másra vágyik,
megértelek, elfogadom – más világ

szeretlek, hiszem, hogy majd boldog leszel,
nem velem, kevés voltam én, elbuktam,
mégis szép volt mikor veled álmodtam

megöltél, de egyszer majd követni fogsz,
ott a túlvilágon egymásra várunk,
ölelj magadhoz, együtt feltámadunk.

Utam végén (mesterszonett)

Születtem, éltem és soha sem féltem,
keresztem cipeltem, mindig hegymenet,
hosszú utamon nem kísért szeretet,
sorsom vállaltam, kegyelmet nem kértem

téged kerestelek, lelkemben éltél,
szerelmet álmodtunk, együtt létezést,
egymásban-születést, fájó-temetést,
csak adtam-adtál, nem kértem nem kértél

jéggé fagyott az idő, már nincs tovább,
fázom, lelkem vetkőzted meztelenre,
bűneim daccal raktad keresztemre,

még egyszer add kincsem, arcod mosolyát,
ringass, dúdold dalunk, de temesd álmunk,
ölelj magadhoz – együtt feltámadunk.