MINDENNAP
magamba rejtelek a világ elől, mert kincs vagy nekem,
féltelek és önző módon csak azt akarom, hogy velem
létezz, mint kapzsi Harpagon akarom, légy a birtokom,
de mégsem, hisz had irigykedjen a világ, jó látnom
mikor az íriszek felfénylenek látva téged, mosolygok
csak, álmodjatok mások, ő az enyém, neki áldozok,
előtte térdepelek s imáim hallgatja, más lekésett
pillanatiról
nehéz veled, de lehetetlen nélküled, néha harcolunk,
lőtávolságon belül számvetünk – miért zökkent álmunk,
cseperedő szerelmünk hol kapott falsot, az árnyékok
mit kerestek fényutcánkban, azok pókhálós palackok
rejtette aszú borok miért adtak rossz szájízt néha,
pedig mi érleltük magunkban a az édes ízeket, soha
nem hittük, hogy szépen írt történetünkben egy paca
ronthat el bármit is
a “volt” most már tényleg holt-idő, s a holnap legyen
csak, mikor mosolyodban fürdök és örülök, velem
jön az éjszaka s a reggel nekünk virrad, add magad,
de mert érted harcoltam – hát légy mindig önmagad,
ne hagyd, hogy magam kényére mássá formáljalak,
hiszen érték nekem akkor maradsz, ha megtartalak
annak, kit minden nap meg kell hódítanom és a holnap
mindig mává válik – veled