Periférián

Periférián

Itt, a periférián mindig valami
szürke köd szitál, csend fojtja meg
a hangokat, mindenki néma, hallgatag,
a fények kihunynak, a színek
lassan semmivé fakulnak, áll az idő,
felrémlik néhány volt pillanat, aztán
egykedvűen dől hátra a ma.

Ketrecbe zárt a létezés, nincs egérút,
bizsu itt az arany is és érdem a hallgatás,
nincs más, mint por-piszok,
nemtelen bosszú a múltból,
átok a jövőn, kézen-közön eljátszott becsület,
megtört lendület, pókhálón settenkedő villám,
apró moraj az égben – Istent zavarjuk.

Mert álmodni mertünk
és azt sem szabad ma már,
kár, hogy az imák csak litániák
és nem segít a térdeplés, a pap is hamis,
ecetes misebor húzza falsra kántor hangját

A vénasszony kar rosszul kontráz,
sunyin gyűlölik egymást,
unalom ül a tömjénfüstön,
szende szűzlányok ujjukon számolják
“szeret-nem-szeret”,
unják a kötelezőt és viszket az erogén zóna,
pad alatt simogatva néha a mennyben járnak,
de majd szemlesütve meggyónják
és a penitenciát
lehet a fiatal pap adja, elbújva a paplakba\’

Rohadt ez a csend itt a periférián,
ahol mindig valami felejtő köd szitál,
fénytelen, színtelen, hangtalan, hazug álság,
hol minden az utolsó harangszóra vár.