Az utazók
Felszabadult pillanatok, gondtalan fiatalság,
terveket, álmokat szövögetünk szerelmünkkel,
ám amilyen könnyen adatik meg a boldogság,
olyannyira hamar múlik el.
A közös emlékek összekötnek,
sok mindent éltünk együtt át,
de folyamatos a körforgás, a sodrás egyre erősebb,
gyakran vesz a sorsunk más irányt.
Így állunk most a peronon,
két, fáradhatatlan utazó,
mégis szorítjuk egymás kezét, hisz érezzük
szívünknek mi volna a jó.
Vonataink már a vágányokra értek,
az elválás pillanata közeleg,
határozottan indulok el célom felé,
de a felszállás minden lépéssel nehezebb.
Itt az idő: az ajtók bezáródnak,
a szerelvény lassan tovarobog,
könnyes szemmel nézek utánad,
hogy emlékezetembe véssem távolodó alakod.
Hisz új állomások, kalandok jőnek,
nem láthatjuk előre, mi vár,
mily messzire sodor el az élet,
útjaink keresztezik-e még egymást?
Egy biztos: minden út véget ér egyszer,
s én a végállomáson várok majd rád.
Amint megérkezel, futok hozzád szeretettel,
tudván: örökre karjaidba zársz.
2014. 04. 06.
Kedves Zsuzsa!
"a sodrás egyre erősebb"
Ilyen a mai kor, és ez a leghosszabb verssor is!
"örökre karjaidba zársz."
Az érzelmek futnak, majd begördülnek, mint vonat az állomásra, "míves" végkifejlet.
Janna
Kedves Zsuzsa!
Szépen megírt és jól érthető versed tetszik.
A vége pedig kifejezetten felemelő:
"Egy biztos: minden út véget ér egyszer,
s én a végállomáson várok majd rád.
Amint megérkezel, futok hozzád szeretettel,
tudván: örökre karjaidba zársz."
Hespera
Kedves Bzsuzsanna!
Bevallom Neked, hogy Marika kommentje' hozott a versedhez és azt is, hogy nem bántam meg. Egymásba kapaszkodó csodás szavak dallamos sokasága ami fogadott és fogott meg és szögezett a versedhez.
GRATULÁLOK! Az élményért külön köszönet.
Szeretettek: Jártó Róza