LAKODALOM
Kondor Péterrel közösen
Szorít a mellkasom,
így tárom ki szívem,
s Te ezen a megnövekvő
támadási felületen sétálsz
bokáig sziromban,
tegnapi latyakban,
uszályod az erdő,
döfködnek a gallyak,
felröppensz magadba,
hajnallsz…
Hajnalljunk hát
az éjszaka szemrésein át,
bírjuk végre az eget,
gyökereztessük a földet
– tulipán lángol
a menyasszony haján.
Szoknyád hogy’ perdül!
– agglegények remélik csókjaid,
s én talán!
Hány holdnyit gyarapszik
homlokom, míg áll e bál?
A tánc, a tánc, a tánc,
őzek, szarvasok tánca;
mamutok dübörgése
a hegy gyomrában…
Meddig, meddig, meddig
bőgésük, trombitájuk,
hol, hol, hol van a jég határa,
mit szememből zokogásod
hosszabbít? Gleccser ez,
hóember sírása.
Adjunk új nevet a tavasznak,
mi fölolvaszt.
Hitet, hírnevet kaphatunk,
közös nyelv az aranyunk,
vékával mérjük majd a fényt,
várnak, ha odatalálunk,
s odatalálunk.
Együtt-hallgatásaink
a stációk –most mint
dallamot sétáltatom ujjaim
a parázsig és vissza -,
temetőink a gyökerünk,
veszel tiszta kendőt;
érkezünk.
Kilométerkő
minden megszegett kenyerünk…