Hegyi patak

Hegyi patak

Radnai Istvánnak

Könyv kiterül: Radnai rét.
Fut, rohan a hegyi patak.
Tört egészek csillámlanak
tükrén, annyi pillanat-év!
Madártávlatból az élet,
madártorkon átszűrt szavak.

Magamba nézve követem:
annyi látványból-ötvözet!
Üveg-ezüst cseng-csilingel,
nem füllel, de mégis hallom,
nem szemmel, de mégis látom:
miről szólnak Benned-húrok!

Kő, kavics, fű, vadvirágok
szegélyezik, belelógva,
ráhajolva: csemete-nád.
Fenékig átlátszó-tiszta.
Nap aranya, Hold-ezüstje
csillan tükrén, hidat játszik.

Pici habok fodrozódnak,
csillámlik, vakítón, loccsan.
Csillagfénytűk, villám-sújtás,
eldugja őket a hajnal,
eltűnnek a fergeteggel.
Hűs vizét vadak kortyolják.

Arcod rajza, arcom rajza
összeáll, a sorsunk rajta.

Pillantásunk távolában
zöld szelet lengető lombok.
Szó-mágiák, szó-múmiák,
friss szavak csecsemő-hangja –
végtelen a szellemvilág,
nem fogy a szép, ki akarja.

Ordas csöndet űz beszéded,
jóságnak nincs virradata,
akárhogy is nézzük-látjuk:
éjszakának Hold a Napja.

Elhúz távolba a mező,
mélyén homályba vont fenyves
homlokára nyúlnak árnyak,
nyári fenyők hűs illatát
igézik, velem gondolva.
Tücskök is valahol, tudom –
tudja kinek csend a gondja.

Békák, kagylók itt nem élnek.
Ritmusléptek, felhőmásból
ha tévednék, eltévednék,
magamra találok, ne félj –
ismer dallal oldódó szomj!
Ezüst pisztráng vetődik fel,
szétgyűrűzik vízkörökre.

Láthatárt lezáró homályt
titokzatos jövő lakja,
szárnyalást rejtő madarak
néznek belőled magamra.

Lám, elférünk terült lapra,
csodálkozva gyors patakra,
álmodozunk, szépet látunk,
süt felettünk Isten napja.