Mondd, miért van az,
hogy most is arra
ébredek,hogy a
konyhában a
kávémat készíted.
Mondd, miért látom
oly tisztán arcodat,
hallom hangodat, és az
ablak alatt
a cipőkopogásodat.
Nem bírom már!
Minden percben
látlak, hallak,
bele halok, hogy újra
hozzád simuljak.
Éjjel felriadok,
a párnádon zokogok.
A testem nyirkos,
és hideg,
nem bírom… nem bírom ezt.
Ó uram! Ha őt elvetted,
engem miért hagytál meg?
ha megválthatnám az
életét, bármit is
kérnél, megtenném.
Mondd mit? Én rohanok.
Ha kell, az életemet adom.
Nyújtsd kezed!
a bánat úgyis
elemészti szívemet.
Az életem így kín és gyötrelem.
Nem kérek mást tőled
ezt megígérem, csak egyet
tegyél még meg nekem,
vigyél oda: ahol együtt lehet velem.
Kedves barnaby!
Köszönöm,hogy olvastál,igen a fájdalmat jó ,ha az ember kitudja adni magából!:)
A fájdalom súlyos és nehéz gondolatokat szül…jó, hogy kiírtad magadból, talán egy kicsit könnyebb …gratulálok versedhez, nagyon átérezhetően írtad meg érzéseidet.Szeretettel üdvözöllek:B
Köszönöm kedves Zsermen!
Így igaz!
Köszönöm kedves Hespera!
Kedves Éva!
Gyötrő ez a magány, ez az elhagyatottság, amiről versed szól. A hiány és az Istennel való alkudozás verse, s ahogy a cím mondja: kín.
Együttérzéssel olvastam, s vigasztalódást kívánok, ha aktuális a témád.
Szeretettel:
Hespera