Vén dizőz
Illatfelhőjét gomolygatja,
verébraj-köpenyt lobogtat,
kacéran gyümölcsöt villantva
hámló ágával csókot ad.
Az élet, mint pióca, rajta
csüng és kiszívja nedveit,
de elhalása – bármi fajta –
erővel tölti fel megint.
E szimbiózis véghetetlen
adok-kapok. Míg csillagok
sziporkáznak a végtelenben,
és nap olvaszt blazírt fagyot,
szivárványt bontva a fehérből,
ékszerré festve víz cseppjét,
kopik, mint száradó tehénbőr,
de másnap újra színre lép.
Festett arcod millió ráncán
elgyönyörködöm, Édenkert,
bűnös világ, mely magát tálcán
kellette, amíg átölelt.
Tetszett. Üdv: Robi
Remekeltél. Vadvirág