VELED ÉLTEM

VELED ÉLTEM BOLDOGTALANSÁGBAN…

Három évnek haldokló homálya,
úgy üt szíven, mint az átkos szó.
Vércsík hasa a sápadt falevélen,
megremegek attól, rám hogy szól
az elillant múlt felködlő reménye.
Kicsiny szobámba fullasztóan árva
álmot rajzol megcsalt vágyamból.

Az élet tomboló viharában
hánykódok én, s üres lélekkel
még mindig kiáltanám
a nagy imádságot: térj vissza!
De a csend varázsa ,
csak fájó könnyem issza.
Felperzselt ideggel rám köszönt a tél is.
Érzem ez az emlék, éleszt és ítél is.

Válladon nem volt kis tarisznya…
Nem búcsúztál, és ajkam még nem hűlt ki.
Várja csókod, s forró öleléssel
küszködve a vágyam lobban újra.
Arcodra, a mély közöny úgy ült ki,
hogy vitustáncot jártak ujjperceim.
Azóta élek már a múlt percein,
mint a koldus gyatra alamizsnán.
Mennyit adtál? Küszködök a lommal,
s közben rám köszöntesz borzalommal.

Kéjes tánccal, és állati kacajjal
alázatom még fokozod jajjal.
Ó, ha szívem kitéphetném élve!
Eléd tenném, s nem fáznál a télbe.
Tűzszerelmem melengetne mindig…
Nyitott koporsók, és hullaszag terjed.
Könyörülj meg, adj nekem szerelmet!
Meghálálom, szeretlek a sírig.

Nem fogadsz el, a csillogó után futsz?
Mért üldözöl így kegyetlen sorsom?
Mit tegyek, ha nem kell más, csak ő?
Vad sziklák közt zúzmara, és zordon
őserdőben áll egy szenvedő,
megkínozott, bús emberi lélek.
Nem él már, csupán szíve dobog,
s irtózatos hangja felzokog,
sikolyokkal felhővel telt égnek.

Én vagyok az megkövült testemmel.
A kéj öröme a vággyal elfutott.
A nap, ha rám süt, remegő kezemmel,
a zsenge nádat tördelem és tiprom.
Hátam mögött a természet kín, rom.
Gúnykacajom szárnyaló ritmusán,
Túlteszek az életem himnuszán,
s megbékélve, gyémántra bukok.

Elhagytál, de erős láncok fogtak,
fagyott szerelmek hulltak semmibe.
A tegnap tüneményei karoltak,
s az örvényből, mint aranyló napfény,
hajad bársony zuhataga mentett,
s nem tudtam eldobni a szerelmet.
Mosolygó ajkaid halófélbe döntött,
gyarló testembe új reményt öntött,
és istenként tisztelt bálvány-érintésed,
kihozott onnan, ahol már nincs élet.
Nem sokat ér, hisz nélküled úgy félek.

Másé vagy, de én magamnak érzem
Meleg tested, mély, bársony hangodat.
Tolvaj vagyok, és ez mégsem vétek.
Azt lopom, mi létem, szerves részem.
Hozzám tapad selymek bársonya,
bár ne tépődne rólam le soha!
Mint polipkarok vérszívón ölelne,
roppantana, magasba emelne.
Tekinteted, maga az istenség.
Mért mentél el, mért hagytál itt?Tessék!
Válaszolj! A bizonytalanság kín.
Menj el! Menj el! De ne tőlem, tőle.
Ne engedd, hogy bizalmam megölje!
Nem szerethet senki nálam jobban.
Álmodom, hogy tartasz két karodban.
Képzeletem újjászületésén,
halál arat buta kedvtelésén,
egy oly csacska, és szerelmes lánynak,
milyent többet sehol sem találnak.

Minek születtem, és miért találkoztunk?
Titokzatos talány borzong végig rajtam.
Jól tudom, én túl sokat akartam,
mit nem érdemelhetek ki e földön.
Legyen hát a sírom édes bölcsőm!
Meghalok, ha csak így érhetlek el…

De nem! Nem zavarom meg a boldogságod
elbúcsúzom tőled, íme látod,
milyen erős vagyok ?
Mosoly csillan szájam szögletében,
érzem, mintha tífusz ölne, végem.
Torkomon fut le egy égő könnycsepp.
Kár zokogni, semmivel se könnyebb.
Három évnek haldokló homálya,
fullasztón ül magányos szobámra.
Elhagytál ,s én “itt maradtam” mégis,
Egyedül fog elérni a vég is,
de megőrzöm az emléked.
– Bocsáss meg! –

Nem gyávaságból lettem élő halott,
hiúságomat leküzdve vallok
Boldoggá tesz, már az is, ha látlak.
Nem hívlak, de titkon visszavárlak.
Vércsík hasad sápadt falevélen.
Gondolatban együtt élsz te vélem.
Enyém maradsz, bár tudom, nem szeretsz
Még akkor is, ha gúnyosan kinevetsz

Veled éltem boldogtalanságba\’
kövi fogsz megváltó halálba!

Eger,/1964. december 07./Átdolgozva:2015-10-12. FleiszigRózsa(Vadvirág)