A kiszolgáltatottak csendje
A hétköznapok szilánk-tengerének
sodrását ki érti meg?
S a hullámok között mit ér
bármilyen cél vagy iránytű?
Akkor ki mondja meg,
mi rossz,
és mi jó?
Ki nem tépi fel az összes ajtót,
és szalad bárhova,
hol ölelés, kocsmaszag
vagy a csillagos égbolt várja?
A kiszolgáltatottak csendjében,
ebben a kimondhatatlan valóságban,
ázottan, összerogyva
ki nem ránt fegyvert?
S veszti el önmagát,
lesz őrült,
ha megáll a fenyvesek
titokzatos sötétjében?
Mégis e téli reszketésben,
e lecsupaszított mélységben
találod a megfoghatatlant,
itt ölel át az arctalan lét
misztériuma,
itt ébredhetsz rá
egyetlen tudásodra:
a nem tudásra.
Köszönöm!
Nagyon tetszik a versed! 🙂
Üdvözlettel: Ildikó
Nagyon köszönöm! Örülök, hogy tetszett.
Mély önismeretről tanúskodnak az utolsó sorok, a megszemélyesítéseid remekek, a kérdéseid szívből jönnek, a jövőt, a szépséget féltik. Nagyon tetszik versed. Vadvirág