Lépked az idő…
Mogorva csend üli meg a szívem,
Míg az alkonyat lassan téblábol…
Majd jól bevált szokásához híven
Kibújik az éjszaka zsákjából.
Szirmot bont az éj sötét virága,
A hold tüzes korongja felragyog;
Izzó fénye hol piros, – hol sárga,
Felém szállnak az éji angyalok.
Körbe ölel karjával az éjjel,
Mint szelíd víz az áldott szigetet;
A percek csak futnak szerte széjjel…
Az éjfél merészen megszületett.
Lépked az idő e szent sereggel,
Kibontja szárnyait a pirkadat;
Lopakodva közeleg a reggel:
– Angyalnak érzem én is magamat!
Boldog mosollyal ébred a hajnal,
Álmosan nyitja fel hűvös szemét;
Az első napsugár úgy vigasztal,
Mint féltő anya, síró gyermekét.