Mint mesemanó
Mint mesemanó tavasszal,
Ha színezi a tájat,
Úgy fest a Te két kezed,
Képeket, és csodákat.
Napraforgót, mit ha, az
Ember soká nézeget,
Azt várná, a Napsugár,
Megérleli a szemet.
Vagy egy picike bibét,
Melynek méze illanó,
Azt várná el az ember,
Hogy rászáll egy pillangó.
Nem csak hímzel, varrogatsz,
Életet adsz a képnek!
Megnyitod a szíveket,
Minden jóra, és szépre.
A Föld pedig, tovább forog.
Egyre körbe, hajthatatlan.
Te pedig képeidben élsz,
Mint egy örök halhatatlan!
Kedves Deva!
Ezt a verset, egy művész társamnak írtam. Nagyon értékeltem a festményeit. Válás után, sajnos az italba menekült. Soha nem ismerték el! Kerülték. Visszavonultan élt.
Mikor meglátogattam, nagyon boldog volt. Elsírta magát. Egész úton hazafelé, a képein járt az eszem. Ez született belőle. Mikor elvittem Neki, azt az örömöt nehéz elmondani, ahogy fogadta! Pár hét múlva elindultam hozzá, hogy elviszem a többi verset is amiket a képeiről írtam. Útközben találkoztam egy másik kis művésztársammal, és megkérdezte, hogy hová megyek? Mondtam Neki, hogy A Magdihoz megyek. Elviszem a verseket amiket írtam. Egyet már elvittem Neki és nagyon sírt! – Hát Te nem tudod? – Kérdezte.
– Két hete meghalt! De legalább volt valaki aki elismerte! Köszönöm Neked! – Hetekig nem tudtam megemészteni! Nagyon sajnáltam. Alig múlt 40. Soha nem felejtem el Őt!
Kedves Vadvirág!
Remélem a következő verses mesém is fog tetszeni? Elég sok írást elküldtem!
Kedves, meghitt vers. Szeretettel olvastam. Rózsa
Nagyon szép megörökítése a kéznek melyeről írsz szép versedben. Szeretettel. Gratulálok. Éva(f)