Szíve pitvarában még zöldell a lélek
gyökerén, karán a tudata felének
lábnyomait húzza elfedve, egyedül
sűrű medúza-csápjai közé dől
s csípését érzi az érdektelenségnek.
Szemében a tények kérdésekké égnek,
megérintve ujja hegyével az étert:
kavarogni érzi gyomrában a kételyt.
Vonalakat húz… mind vékony, mint az élet.
Szent hazugságban a gondolat merénylet,
mely lyukat fúr ajka kérő tenyerébe.
És ő tűrte: csendet, társat kért cserébe.
Leugrik. Évekké nyúlik a pillanat,
bizonytalanságában fürdik, mialatt
unott-izgatottan egy árnyékká mállik:
a reggelben névtelen, párás köddé válik,
légzése eláll, a szívét már nem félti,
mosoly ül arcára; már tudja és érti:
legszabadabb, mégis más értelmek rabja.
…s láncait letépi a tenger sós habja…
(2018. október 15., Szilágycseh)