amikor letekintettem a Hegyről
Egy nap, amikor
letekintettem a Hegyről
eszembe ötlött egyből, hogy
mivé is lett ez a város, és
mivé lett benne az ember
aki egykor volt
máskor holt
akik innen nézve
csak parányi hangyák
míg azok akik
otthon ülnek
a mocsoktól ragadó
konyhaablakon ár nézve
a ház előtt virágba
boruló vadalmafát.
Az utak, akár a
zsákmányra éhes kígyók
testükön a sok ezernyi
pikkely csillog
körül fonják a házakat
bekebelezve az egész
várost, hogy aztán
majd egy sötét éji órán
félig megemésztett
rozsdás acélcsontvázakat
öklendezzenek fel magukból
és többé már
rá sem ismerünk
a gyerekkori házra, vagy
az előtte lévő játszótérre
ahol bár nem akartunk
végül mégis mind felnőttünk.
A Nap, csak egy a
horizontra gombostűvel
feltűzött, megfakult kartonpapír
bágyadtan mosolyog fentről
„ez a sok piszkosszürke felhő
a végén még megfojt”
a gyárak kéményei
pedig pont olyanok
mint egy hanyatt esett óriás
ég felé nyújtózó karjai
aki üszkös ujjaival
sokat próbál markolni
még sem fog semmit
az égbolt ajtaján kopogtat
bebocsájtást remélve
kétségbeesetten.