Amikor pityereg az ég,
Megáll a szó ajkamon,
És lehúzza rolóját
A mindenség.
A halál szele megérinti
Lelkemet, megsimogat,
Majd égbe kiált,
A feltámadásig megy,
És tovább.
Ettől van festve arcomra
A derű, és a remény.
A hitem egy gerenda,
Mely a szememben
Szálkává válik.
Minden eső
Tekintetemről lehulló
Könny, és kifeszített
Kálvária.
Így mondom újra, és
Újra, hogy szitálnak ma
A szavak, sír az ég.
Elbujdos kezemben
Egy katicabogár,
Elejti kezét a szónak,
És soha vissza nem
Térő gondolatban
Krokodilkönnyet vet
A holnap.
Elfelejtem batyumat,
Hogy van, a múltnak
Integetek, majd
Átlépek rajta, s
A jövő a vágyam,
A feltámadás,
Így menetelek a mában.
Erőm a szeretet, hogy
Szeretni tudok, és
Elhallgat bennem a szó,
Amikor bánatos vagyok.
A szavak dobognak
Szívemben, a fa
Megőszül, a korona
Csonttá válik,
Mégis él, és élni akar.
Elértem a mólót,
A tengervíz csapdossa
Térdemet, mégsem félek,
Mert velem van a Teremtő,
És mindig fogja kezemet.
Így bandukolok a szitáló szótól
A szövegig és tovább,
Míg kopog az ablakon
Az eső, és fúj a szél.
Székesfehérvár, 2016. október 26.
Elbert Anita