Kéz nyúlik az égboltból,
Elhagyja tekintetét az éj,
Olyan a szívem, mint
Egy téli táj, nincsen
Benne remény.
Mégis útnak indulok,
A szeretet koldusbotja
Az utam, miközben
Megráncolja homlokát
A világ, lobban nagyot,
Mint gyertyaláng.
Falakat húz fel
Maga köré az álnok,
Nincs viszonzás, csak
Kemény szavak.
Kiírom magamból a vers
Gerincét, nyugalmat
Találok így, mint a vak.
Elengedem kezét
A világnak, szárnyalok
A magasságos égbe,
Nincs szent ember,
Csak aki törekszik
A szeretet törvényét
Követni.
Olyan a szívem, mint
Egy háborgó tenger,
Leírom, csendesedik,
Hullámok nélküli
Csodavízzé válik,
A vers masszájává,
Élet vizévé.
Nem fogják kezemet,
A tükörsima jégen
Egyedül táncolok.
A semmi kráterében
Élve, mint a csend,
Olyan a nyelvem,
Száraz, tar, és kies.
Ha majd szétterülnek
A jégen a percek,
Magasra ugrok,
És a jövőm jelenemmé
Érik. Az idő lesz
Vándorbotom.
Mélyen, egy sziget
Koponyáján, elmerülök
A csontos hegyek
Kopaszságában,
Nem úszom ki a partra,
Messziről bámulom, milyen
A sziget képének a szemlélete.
Majd ha kőomlás lesz,
Vulkán, vagy zivatar,
Már nem lesz a szívemben
Vigasz, csak szikrányi
Öröm, hogy felfelé
Szállhatok a mennybe,
Örök időre.
Székesfehérvár, 2017. január 18.