Duna

Duna

Két csöpp kis gyermek, két ér, két apró patak
napvilágot látott zordon erdők mélyén,
gyenge lábacskáik sziklákba botlanak,
majd egyesülnek Donaueschingennél.

Innen rohan tovább, folyóvá dagadva
s őrzi évezredek csodás emlékeit,
kék hegyeken, dús völgyeken áthaladva
elmossa őseink kegyetlen bűneit.

Mennyi minden rejtőzhet medred hűs mélyén,
mennyi titkot hordoznak fodros habjaid,
s amíg a partodon vad táncodat nézném,
hallgatnám mesédet, s morajló hangjaid.

Igen, mesélj a hullámok mosta partról,
hol sekély vizedben nádasok zizegnek,
mesélj nekem még a régvolt halászatról,
hisz vizedben már csak az álmok hevernek.

Hallottam, mily fájdalmas minden sikolyod,
láttam, levetnéd szennytől ázott ruhádat,
hallottam, amint fáradt tested vonszolod,
de még mindig várod te is a csodákat.

Vajon ad-e még hordalékod aranyat,
vajon nézhetem-e még tükörként vized,
visszatükrözöd-e még a napsugarat,
vagy megtöri fényedet a sok-sok sziget?

Szeretném hinni, hogy vized újra tiszta,
szeretném látni színes élővilágod,
de az ember oly gyarló és soviniszta
célja a pusztítás, nem ismer jóságot.

Pedig te átöleled fél Európát
Fekete erdőtől Fekete-tengerig
büszkén viszed a barátság lobogóját
míg mások a gonosz álmokat kergetik.

S mikor fáradtan végre célod eléred
s megpihensz a tenger hűs habjai között
magad mögött hagyva távolt s messzeséget
s érzed, minden cseppedbe béke költözött.

Akkor maradj nekünk ilyen csendes, békés
háborgó hullámid rejtsd medred mélyébe,
s cseppjeidnek oly édes a hazatérés,
mint megfogant gyermeknek anyja méhébe.

2016. december

“Duna” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Szólj hozzá!