Koroméj
Lapos hasú éjbe dől a hold,
Elveszik belőle a sárgásság,
És marad a koromsötétben
Gyúló lámpás, mely fényt
Ad az éjszaka gödrébe. Elhagyom
Ma a teret, és az időben
Verek fészket, hogy ne
Maradjon halál, csak élet.
Mint a világítótorony,
Pontnyi ereje a távolságnak,
Pislákol, rebegteti szemeit,
Majd elfújja hevét az erénynek,
És megmarad tökéletlen torzó.
A koroméjt bárányfelhők
Keresztezik, kifújja magát a szél,
És elsuhannak az évek,
Belőle bújva ki falevél.
Az éj ujjait nyújtogatja,
Nem sokára megmarad,
Mi volt, fáklya, és sötétség.
A koroméjt ma szívem
Repeszti ketté, s lesz majd,
Mi volt, puszta lég.
Székesfehérvár, 2017. február 11.