Nem hiányzik senki…
Lelkemért senki nem felel,
vallomásod nem érdekel.
Tudom, csak azt mondanád:
nem én vagyok, kiért szenvedni érdemes.
Öleltelek ezerszer az ágyamon,
mégsem maradt más emlék, csak fájdalom.
Fáj az ébredés ha azt álmodom, hogy hozzám tartozol.
Könnyezem, vagy csak képzelem:
köd takarná be életem?
Követnél-e akkor is ha lázadok,
vagy csak várnád a végzetem?
Tudtam végig, elhagysz majd egy szép napon,
változtatni mégsem volt több alkalom.
Fáj az ébredés ha azt álmodom, hogy hozzád tartozom.
Nem hiányzik senki, ki gondolna rám.
Szívemben az emléked csak elveszett varázs.
Megtagadva fekszem az idő kínpadán,
de túlélem a sorsom, hát ne sajnálj!
Mit felelnél, ha kérdezem:
vársz-e rám még, ha érkezem?
Ölelne-e újra most a két karod
hogyha látnál a térdemen?
Nem tudom, hogy lesz-e még egy holnapom,
azt hiszem már senkinek sem mondhatom:
“Fáj az ébredés mert csak álmodom, hogy hozzád tartozom.”
"Nem hiányzik senki, ki gondolna rám.
Szívemben az emléked csak elveszett varázs.
Megtagadva fekszem az idő kínpadján,
de túlélem a sorsom, hát ne sajnálj!"
Ezek a sorok mindent visznek!
Csodálatos, költői vallomás!
Gratulálok!(f)
Öröm volt itt lennem!
Szeretettel: Ági(l)