Küzdve győzni

Küzdve győzni

Azt mondod sivatag,

vad, rideg, kietlen?

S az élet mégis ott van,

parányi homokszemekben.

Azt mondod hiába,

Fáj, kínoz, bánt az élet.

S egy kis örömért mégis,

képes lesz élned?

Azt mondod marcangol,

A szív, a hiány, a lényed.

De ha te nem vagy,

Akkor én miért éljek?

Azt mondod kitartás,

s mi van ha félek?

De te erre annyit mondasz,

ilyen az élet.

Azt mondod szeressek,

s hogy szeressek, ha nem szeretnek?

Pusztítója legyek én életemnek,

vagy tán tűrjek és szenvedjek?

Szeressek-e árván árvát,

úgy mint senki, ha hazavárnak?

Higgyek-e Istennek,

s az én jó Anyámnak?

Képes leszek-e szeretni,

ha szeretni akarok?

S el tudják-e belőlem feledni,

a véres, vad zuhatagot?

Megérte-e szenvedni,

ha más esélyem nem volt,

s tűrni egyedül a

porszem nélküli sivatagot?

Lesz-e belőlem még ember,

élő szívvel, ki lehullt a sárba?

S ha el is esett, bár mind hiába,

kihúzta őt a párja?

Azt mondom szeretek,

de hogy ez fáj, arról nem tehetek.

Egyedül vagyok,

de nem örökre elzárva.

Míg lélegzek, eszek, teszek, élek,

dobogó szív nélkül, mit sem érek.

Van-e kiút a vak gyűlölet fogságából,

a csodaszép napos világra?

F.EnikőR. (2017. márciusa)