Filmszakadás
Titkokat kajtat a fürge holdfény,
Bozontos felleg alól, míg kiles,
Sorsomat látva gúnyosan nevet,
Életem filmje szakadt, ingyenes.
Rossz a főszereplő! – súgja majd,
Miközben a filmszalag pereg,
A nézőtér is üresen tátong,
Csak néhány álmos fénycsepp ténfereg.
A filmnek vége, ennyi volt csupán…
Banális, hétköznapi történet,
Elmesélni sem érdemes, talán?
Emlékeimben mégis fölrémlett
Mint múlt időknek halovány árnya,
Mely fényre jutva, lázongva éled,
Megannyi elrontott filmem közül
Ez volt az, mit sokszor visszanézek.
Kedves László!
Egyetértek az általad leírtakkal. Az ember egy bizonyos életkor után elkezd visszafelé nézegetni, értékelni az életét. Köszönöm, hogy olvastál és írtál.
baráti üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Magam is a két utolsó sort szerettem volna kiragadni, de mivel ezt Rita már megtette, így nem ismételgetek. De engem is ez a gondolat fogott meg leginkább.
Érthető emberi érzés, hogy kisszerűnek értékelt életünket, amellyel mi magunk is elégedetlenek vagyunk, nem érezzük említésre – ez esetben vetítésre – méltónak. De mégiscsak ez a mi filmünk. És ezeket a filmeket mi más szemmel látjuk.
Üdv: Laca 🙂
Kedves Rita!
Nagyon szépen köszönöm az elismerést! Lehet, hogy hatvan felett elkezdünk nosztalgiázni???
Baráti üdvözlettel: János