Ötvenkét éves lettem én,
a gondolat (mi lett enyém,
s mi nem)
hiszem,
nem tépi minden percemet,
valaki úgyis eltemet,
ha majd
a zajt
megunva arra ébredek
a csendben, csendes képzetek,
árnyak
várnak,
s táncolnak nap mint nap körül,
képen többé már nem törül
a jó
való.
Nem kételkedhet senki sem,
létem így lesz egész, hiszen
akin
a kín
cselfogást soha nem talál,
azt nem érdekli a halál
szele,
vele
már régen megbarátkozott,
és ez az áldott-átkozott,
ha hív,
naiv
gyermekként úgyis elhiszem,
hogy ennél többre is viszem.
A vég
ma még
minden ok nélkül fenyeget,
ha kell megtartom az eget
magam.
Magam
nem kímélem továbbra sem,
föntről talán visszaesem
megint,
s megint
balsorsomnak a jobb keze:
ezt megérdemelted, nesze
hiú
fiú,
maradok hát, aki voltam,
életét is gyakran holtan
töltő
költő.