Rémálom

RÉMÁLOM

Vigyorognak rám távoli fények
sötét városok horpadt mellkasán,
közöttük árván bolyong a lélek
s lapul a csend a házak tűzfalán.

Bosszút forralva liheg az éjjel,
halkan surranva indul el felém,
hogy hűs lepelként terülve széjjel
a halál kardját rakja le elém.

Némán hallgatnak az üres percek,
az idő csaknem megállva csorog,
ágyam mélyén a félelem henceg;
az álmom lassan tovább vánszorog.

Rongyos fellegek úsznak felettem,
távol a vihar bús nótát dalol;
ember és állat egyszerre retten,
ördögi tervet szőnek valahol.

Pokol kapuját sarkig kitárva
démonok hada kacagva vágtat,
ablakod, ajtód hiába zárva,
kegyelmet tőlük senki sem várhat.

Megölnek minden ártatlan embert
szánalom nélkül, vígan gyilkolnak;
a gonosz minden jutalmat elnyert,
véres világra ébredt a holnap.

Süket csend honol a sivár tájon,
kiégett házon trónol a korom;
– rémálmom nehogy valóra váljon!
– Ha felébredek… majd imádkozom.