A fekete hegedű

Mikor leszáll az est, és senki sem hall,
Az öreg holló hangosat rikolt,
Halkan a sötétben felcsendül a dal,
Mely a szívben minden tehetséget kiolt.

Sír, zokog a fekete hegedű,
Kapkodva cikázik a viaszos vonó,
Szép a zene, de az íze keserű,
Élő embernek e mű nem való.

Hideg, decemberi éjszaka volt,
A kismutató éjfélre járhatott,
S odakint megjelent a fényes folt,
Egy olajlámpás lángja sárgállott.

A fény egyre közelebb jönni látszott,
S a penészes, lemálló falakon,
Egy csuklyás alak árnyéka táncolt,
Megállt, majd benézett az ablakon.

Hálószobámban sötétség honolt,
Mert akkor én már mélyen aludtam,
Ő ajtómhoz állt, hol a szél nem tombolt,
Sóhajtott, majd rákezdett a kapuban.

Komor hegedűszóra riadtam,
-Ki az az őrült, ki ilyenkor mulat?
Bátorságom teljesen elhagytam,
Mikor ajtómat becsapta a huzat.

Hiszen minden ablakot bezártam,
Egyedül éltem, nem volt más velem,
Akkor miért támadt szél a szobámban?
Nem értettem, de csak zakatolt fejem.

Félve, még bágyadtan ajtómhoz léptem,
Megmarkoltam a hideg kilincset,
Majd lenyomtam, s kinéztem a résen,
Az izgalom volt egyetlen bilincsem.

Odakint a homály fedte folyosón,
A jól megszokott látvány fogadott,
Kivéve az apró fehér bujdosók,
A hópelyhek, kis éji tolvajok.

Eközben a zene sem hagyott alább,
Sőt, inkább erősödött a hangja,
Arra gondoltam, megőrültem talán,
Mert fülem megfájdult erre a zajra.

Zavartan mentem a hangok felé,
Kezeimet fülemre tapasztva,
Nem tudtam kibe botlom majd belé,
Ki számítana ennél rosszabbra?

Az ajtóban egy sötét alak várt,
Kis, fekete színű hegedűn játszott,
Kezében a vonó fel s le járt,
A dallam is egyre szebbre váltott.

Csendben hallgattam, tán órákig vártam,
Csípett a szél, kezem is belekékült,
Elhagyott az erőm, míg ott kint álltam,
Majd hirtelen a világ elsötétült.

Másnap ágyban fekve ért a reggel,
Sütött a nap, játszani lett kedvem,
Zongorámhoz ültem, még álmos fejjel,
De akárhogy akartam, nem bírta kezem.

Elfelejtettem, fájt, zavartan ültem,
Mégis hogyan történhetett? – Rejtelem.
Ezt a hiányt már nem bírta szívem,
Megállt azon a havas reggelen.

Elszívta belőlem az életet,
Elkerül azóta a bú, s derű,
Semmit nem látok már, csak rémeket,
Ellopta lelkem a bűvös hegedű.

Dalol, egyre csak dalol a kis hangszer,
Ügyesen csúszkál a hosszú vonó,
Szép a zene, de szívem már nem ver,
Üresen élek, míg elolvad a hó.