márciusi tél
megcsonkított fák állnak,
az út mindkét oldalán,
vigyázzállásban,
ágaikat fájdalmasan siratva,
torzói ők, egy magát
modernnek valló világnak
a kíváncsi szemű,
beton tömbházak,
amik éjjel-nappal,
farkasszemet néznek egymással,
fázósan bújnak most össze,
mint a magukra hagyott,
rémült madárfiókák
a cement-szürke égen,
akár a felbolygatott méhkas,
károgó varjak örvénylenek,
jelenlétük vészjósló,
vajon újra havat
hoznak és hideget?
baljós előjel ez
mint a Nazca-vonalak,
urbánus megfelelői,
olyanok a sótól
fehérlő járdák és utak,
nem vezetnek haza,
csak még jobban
összezavarnak
a kuka mellett hever,
egy díszeitől megfosztott,
magányos fenyőfa,
unalmában ásít
egy nagyot,
már két hónapja
annak, hogy itt
fekszik, és közben,
a karácsonyról álmodik
ebben a márciusi télben,
még a gondolat is didereg,
a ruháim legmélyebb
zugában rejtezik,
annyira fázik,
én is megpróbálok hát,
a saját zsebembe kúszni,
ha keresnek, itt leszek bent,
jó mélyen, a kabát anyagában,
megvárom, amíg kitavaszodik
2018. Március. Tatabánya.