RETROGRÁD AMNÉZIA

RETROGRÁD AMNÉZIA

Ismét mély barázdát vésett
a szoborba a tegnap.
Az alkotás lassan készül,
de láttán a mosoly megfagy,
bár belül egyre szépül,
de kívül ragyás hegek
taszító csúnyasága
tükrözi az idő művészi kezét,
belevésve a fába
volt pillanatok hevét.
Mi megformál, az a múlt;
a jelen csak mustrálgat;
a jövő vajon mennyire
taksálja az árat?
Egyszer kétméternyire?
Az idő múlik, a vonások
szelídségbe enyhülnek,
oldódik a belső feszültség;
nincs mozzanata a dühnek.
Háttérben a derült ég
keselyűcsapásokkal
űzi el a komorságot
vissza az anyai ölbe,
ahová kezdettől fogva vágyok;
és összeforrnak újra egy ökölbe
az egyre rövidülő ujjak.
Uszonyt növeszt a szobor;
kopoltyúm levegő után tátong,
mekóniumot emészt a gyomor,
pikkelyes őslényként rám ront
a megkergült idő.
Testvér-halomban lüktetek
a fogyó pillanatok ütemére,
s talán tudatot ültetek
egy spirál görbületébe,
mely új alkotást formál;
majd ismét szétválik a találkozás;

De minderre vajon miért nem emlékszem?!

Szólj hozzá!