Boldogság

Boldogság

Már nincsen eleje-vége,
az itt és a most fogva tart.
A pillanat börtönében
érzem szabadnak magamat.
Fölöttem fűzfaág szűri
az egyre vérmesebb napot,
a vízpart szélére ülve,
mint a jó folyó, csobogok.
Hűs szellő tekereg erre,
de nagy fürgén továbbhalad.
Majd eltűnök lassan én is,
ölelve a hullámokat.

“Boldogság” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Kedves Kata !
    Két lábon állunk a Földön, mégis sokszor boldogtalanok vagyunk. A hullámokat ölelve a megtaláljuk azt. Igen én is azt érzem, hogy úszol.
    Szeretettel olvastalak, Zsófi.

Szólj hozzá!