Penelopé
Hiába szövi agyam a feledés leplét,
Vadássza hasamban a sok lepkét,
Visszabontja szívem ama fátylat éjjel,
És köszöntlek újra, mély szenvedéllyel.
Nem űzlek gondolatimból, elidőzöm ott veled,
Remélve, hogy titokban, te is éppen ezt teszed.
Várlak, egyre várlak, közben pedig hervadok,
Mégis új reményekkel várom én a holnapot.
Messze jársz. Hát elfeledtél? Mást szorít a két kezed?
Vagy már nem is létezel, csak halkan szóltál ,,ég veled”?
Te vagy a Bolond, mégis én az őrült, a beteg,
Aki talán csak egy ábránd után kesereg.
Mégis érzem, tudom, hogy viszontlátlak!
Ketten mutatunk majd fricskát a világnak.
Hordom addig hittel a hűség fojtó láncát,
Míg el nem járjuk újra régmúlt nászunk táncát.