Metamorf vezeklés
Lelked időtlen nyírfaágán
vakító ezüstfényben
smaragdzöld levélként rezgek.
Távoli sóhajok hullámaival
ébreszt a hajnal, s ítél,
néma sikoly zuhanásom.
S mint szent újszülött, pőrén
vergődöm a kietlen éden porában,
vad ordításom senki sem hallja,
tékozlóságom metamorf vezeklés,
lelkem árva, arcom sebzett,
elbukott megváltok időtlen képmása.
Nem kérdezek, s nem felelek,
könnyezve ölelem a nyírfa törzsét és
hallgatom szelíd szívverését.