La Vierge ouvert – inverz pygmalion

La Vierge ouvert – inverz pygmalion

Ha éreztem volna, fájás lenne most
minden tagomban és talán áthatná
valami a lelkem.
Bezárva prózainak tűnik a létezés
műanyag fóliában egy polcról,
megvesznek kilóra, méretre szabva,
és a szabadságom ára összeköt felül.

Nem tudhattam, hogy vannak érzések.
Valahol. Talán belül? Csak vártam.
Kezek félredobtak
lenéztek, szegényesen, a föld egy darabjaként
emeltettem hobbi árucikké.

Én voltam előbb, az anyag.
Mégis drágább, mi mű és hanyag.
Tartottam életét s italát
s teste köré hűsítő s melegét megtartó
vályogot vontam. Ők azonban sokszor meguntak,
így kerültem megint a földbe.
Halottnak hittek.

Sokáig vártam. Másokat vittek.
Míg jött egy bájos készlethiány
s csak én segíthettem jobb
híján egyedül, porosan
és girbe-gurbán,
érkeztem a hátizsákba másokkal
gyors egymás után.

Egyszer fent, másszor lent
az út maga tanított; míg odalent
újra csak vártam. Majd a kéz,
mi elragadott asztalára tett.

Először elnagyolt.
Csupa előkészület volt és izzás.
Az arcáról hirtelen rám vetült
a vágyakozás, ahogy ujjai az anyag
helyett már engem formáltak.

Kanyarogva húzódott néha vissza
egy-egy tagom, aztán nem sirattam.
Gondoltam hagyom, hadd legyen játék
a teremtés –
egy elkapott jelenet, amivel beburkoltam
felsejlő érzéseimet.

Palást hullom reám,
fejemen korona. Testemben a
szentháromság furcsa testamentuma
mit befogadtam, mire igent mondtam
bár nem bírtam vele, sem eszem,
sem szívem nem sejthette, hogy a
a valóság magát már régen
belém égette. Fényes máz alatt
már fárad a testem, ahogy
nap-nap után látom.
Az anyagból a szentet.

Elhagyja mindenem saját
határom.