Élő Hirdetőoszlop

Élő Hirdetőoszlop

Szórja az infor.-, a mációkat
-kincset és szemetet vegyesen -;
s mint bús, elvetélt Csipke Jóska,
konkolya közt a babot keresem.

„Rohadt rohamsisakos kobakok,
fejjel falnak rohanjatok!”
-rázkódik, döcög a villamos velem;
a sín mentén az utat lesem,
várva, hogy elkapjak jó hírt is. Na most!
(A villamos fékez, s hanyatt esem.)

Mikor felállok, leülök, s nézem,
mit hirdetnek az oszlopok;
egyikre kilátok az ablakon éppen:
„Tanuljatok felejteni,
ami fáj, mind elejteni,
tanuljatok, bús bajnokok”

Csalókként szórják az aranyat,
mintha bőven volna nekik,
s csalókként ontják a szemetet,
nem is sejtvén, melyik melyik.

Egy másik hirdetőtáblán ez áll:
„Ebben a világban mindenki fél”
Hazugság – gondolom, s szívemhez kapok,
áramlik-e benne a vér.

„…mert mellébeszél…” – olvasom tovább;
s már röhögök, szinte hull a könnyem:
mily’ őrjítően ostobák e szavak
bennem… s köröttem.

Hisz’ tudom én, hogy mi az élet.
Hogyan élnék, ha nem tudnám?
-ordítom barátom fülébe
– Ne beszélj mellé apuskám!

Élő hirdetőoszlop vagyok, sőt költő.
Ontom magamból a kincset.
Az életről mindent tudok,
s megosztom veletek mindet.

(Bár most épp nem jut eszembe semmi,
de ígérem, holnap elmondom,
ha lesz időm verset írni…
most rohanok, sok a gondom.)