Régi idők Turul Mozija
-Nagymamám emlékére-
Megsárgult idő a terem összes dísze,
hűs falon feszeng a képkeret magánya,
az asztalon búsul egy mozijegy ára;
rúzsfoltos poháron régmúlt csókok íze.
Millió érzés, mire szó talán kevés,
elfeledett képek, szikrák gyúlnak szerte,
mintha csak a múlt a jelen fénye lenne,
két székben megpihen egy néma ölelés.
Fent a sötét gépház, szellemjárta lépcső,
egy régi filmszalag kockái peregnek,
vén idő tanúja ezer jelenetnek,
porlepte sorok közt csak magány a néző.
Elkopott a vászon, a mozi eltűnt rég,
de halkan, alig hallhatón a sarokban
-egyedül vagyok, és szívem nagyot dobban-
dalra gyúl egy hamvadó cigarettavég.
Majd mozis néni árnya jár: a nagymamám.
Szép egyenruha feszít a függöny mögött,
dolgozott éjjel és nappal is – nem nyögött;
és sötétben járt haza, sose délután.
Idős volt, de hajlott háttal büszkén állt ott,
kihunyt az imbolygó zseblámpája fénye,
mikor átölelte az egész világot,
Isten adott csókot dolgos két kezére.