Nagyanyám kenyere

H.Gábor Erzsébet
Nagyanyám kenyere

Emlékszem tisztán; gyermeki fejjel,
illatos csókkal keltett a reggel.
Annyira jó volt! – belém ivódott.
Senki, csak én, meg nagyanyám volt ott.

Hajnalban kelt, s a tésztát dagasztva –
reccsent az éltes padló alatta,
merengve dúdolt, s pirult a kenyér…
Nem maradt tétlen a drága tenyér

addig se, amíg kisült a kincsünk
– a jóban, s az Úrban, mindig is hittünk -,
ujjait lágyan egymásba fonva,
hálaimáját csendesen mondta.

Amikor kihűlt, asztalra tette,
mennyei illat ringott felette,
keresztet “írt rá”, megsimogatta,
szótlanul szelte, s kezembe adta.

A számban omlott, éhesen nyeltem,
s édeni fénnyel telt meg a lelkem.
Őrzöm a percet, s úgy él az emlék,
minthogyha most is kisgyermek lennék.

“Nagyanyám kenyere” bejegyzéshez 4 hozzászólás

Szólj hozzá!