Már tudod…
hajnalban ébredek vége az éjnek
gyorsan elillan az éjszakai csend
árnyak cikáznak még álmom reszket
szemhéjam ólom befelé mereng
agyam acsarkodik mint szomszéd kutya
amire vágyom nem szirén-ének
csak a tavasz és nyílna az orgona
alatta sok virág sárgák és kékek
túlhajszolt szív most pihenni készül
idő beletörik-e a vasfogad
ráncos bőrödön nyomokat hagy végül
léted a tét ő ellened fogad
már tudod az élet csupán pillanatnyi
szűkülő horizonton törik a csend
ha int a “karmester” el kell engedni
mit kezed hiába markol itt lent
újak jönnek a világ nem áll meg
ott állsz az időtlen létsíkon túl
törött álmaid nem érintenek
alakod térben időben fakul
jeled az idő homlokába marva
nincs szándék soká nem marad
porlik a kő és porlik a szikla
helyet követel egy új pillanat
felébredek… már halkul rossz dalom
ott mélyen legbelül valami szorít
árnyak cikáznak csendben a falon
elnyűtt érzésből enged egy kicsit
egy új nap mindig a pillanat képe
mely repít tovább… a borús hangulat
mint a köd száll a feltámadó szélbe*
oszlik el csak a pillanat marad