A fák dicsérete

A fák dicsérete

A Nagyerdőn sétálok, midőn észreveszem,
szárnyaló lelkemmel a fákat dicsérem.
Úgy száguld az elmém, s megfog a varázslat,
hálaadó himnuszt éneklek egy fának.

Lombod buja zöldje törzsed koronázza,
pajkos pici szellő ágkarod ringatja.
Bódult virágfelhőd cirógatta lelkek
látván virágesőd, bánatot felednek.

Szerelmesek szíve száll veled a légbe,
fuldokló tüdőknek lehetsz oxigénje.
Te vagy mókus odva, rovar palotája,
növényevő fajok levéllakomája.

Ezerarcú tündér, ősi koronás fő,
indák szőtte homály, sűrű esőerdő.
Hidat, hajót, házat utánoz derekad,
templomtorony orcád dicséri az Urat.

Karod bottá válik vándor s koldus kézben,
csacska gyermek szája becéz pálca néven.
Testedben ölt formát művészkezek álma,
lehetsz karácsonynak boldog fenyőfája.

Fűrész nyűtte törzsed kandallók emésztik,
tüzes szoknyád szélén élet heverészik.
Tábortűznél hit vagy, máglyában az átok,
táltos paripáknak parazsad zsarátnok.

Gyümölcshordó tested éhezőt kínálja,
lehetsz kitárt ajtó, holtak kopjafája.
Hajtásod az élet, árnyad a nyugalom,
sírok fölé hajló suttogó oltalom.