ALGORITMUS
Megint megteszem, pedig nem akarom.
Nem veszem észre, és mozdul a karom,
az izmom, csontom, inam, görbül az ujj,
a billentyű kattan, és szemembe szúr
egy virtuális nap virtuális fénye,
és nem érdekel, hogy hazugság vagy tény-e.
Felleli agyamnak hiányosságát,
miközben milliárdnyi gáton hág át;
kihasználja eltitkolt gyengeségem,
így ellenállni már nem tudok én sem.
Ömlik belém a tengernyi szenny és mocsok,
s nem veszem észre, de lassan hozzászokok.
Nem zavar mások kínja, szenvedése,
kinek a neve lesz sírkőbe vésve,
s ma hány millió gyerek hal majd éhen,
mert rohadt almával tele az éden.
Nem zavar, hogy a mustból nem forr nemes bor,
s a hősök sora ritkul Mennybe-menetkor.
Nem zavar, hogy Monalisa mosolya
báját vakok kéjére tékozolja,
és miközben gúnyos fintorrá válik,
szeme sarkában már ott ül a pánik:
amiért mosolyog, már nem érti senki,
mert az öröm is virtuális kezd lenni.
Helyette csillogásért csillog a szem,
habár nem kell, de akkor is megveszem.
Értéke silány, de mégis megvezet,
bénítja agyam, mozdítja kezemet,
s máris a virtuális kosárba teszem;
a rabságom e börtönben bilincstelen,
így leszek egyszerre gazdag és nincstelen.