Fáradt hajnalok tompa árnya ragyog
A sápadtan mélázó ablakok alatt,
Álmatag nappalok monoton sora halad
A közelgő tél előtt az ázott avaron.
Rothadó diók hullanak a földre,
Lábam kedvetlenül rúgja őket tovább.
A hétköznapok megfakult, hűvös mosolyát
Csak egyhangú lépteim karolják körbe.
Vajon hová cipel a sors, milyen titkos célig,
Merre vonszolnak majd a fagyos hónapok?!
Ha a tél lelkembe ér, talán örökre megfagyok,
S jégcsapként összetörve a szívem sem vérzik…
Kell, hogy szólj hozzám Napnak áldott fénye,
Hagyd, hogy ihletet merítsek hited erején!
Lássalak! Csillagom légy az égbolt tetején,
Hogy ne találjon rám a tél hideg réme!