Csak ülök a padon…
Csak ülök a padon egyedül,
S nézem, ahogy a város lecsendesül.
Az emberek, autók alig járnak.
Ilyenkor már a madarak sem szállnak.
Hideg van, és én nagyon fázok,
Mire hazaérek, talán el is ázok.
Ilyenkor már nincs élet,
Én is elmegyek végleg.
S ha egyszer mégis visszatérek,
Ne azt figyeld, merre lépek.
Ne figyelj mást, az nem Te lennél…
Senki sem önmaga, ha másból él.
Majd, ha…
Majd, ha megtudod,
Lényem miben bizonyosul,
Minden kérdésedre a válasz
Benned tudatosul.
De míg én sem tudom pontosan,
Addig cselekedj okosan.
S ha már elkapsz egy fonalat,
Kövesd az utadat.
Az utadat hozzám, ha még kíváncsi vagy rám.
Sokszor a valóság elrettentő,
De ha megérted,
Tudod, ki szerethető.
Olyan vagy számomra…
Olyan vagy számomra, mint egy könyv; Sosem tudom, talán csak gondolhatom, mit rejt a következő oldal, de minden nap izgatottan lapozok bele.
Ott vagyok, mikor egy fejezet lezárul, és együtt lépünk bele az újba. Kíváncsian várom a végét, mégsem akarok még odaérni, mert minden pillanatot, ha kell, duplán szeretnék megélni.
A borítód rabul ejtő, a belsőd meg kell ismerni, de érzem, csalódásnak nyoma sem lesz.
S ha majd a végére érünk, együtt rájövünk, hogy az élet nem egy teszt. Nem lehet újra írni, nincs pótvizsga sem. Ezért olvasok hát minden nap csak egy oldalt belőled. Hogy a vége minél messzebb legyen. S láss csodát, még a felénél sem járok. Az utolsó fejezet végéig még el sem látok. Ha rajtam múlik ez még sokáig így marad, s te mindig az én kedvenc könyvem maradsz.