Dajkám, a megőszült idő

Összes megtekintés: 51 

Dajkám, a megőszült idő

az álmaim nem nyughatnak se némán se hófehérbe
hogy közelebb ne hajoljon többé már az ég a földhöz
mint akinek a sötétség ellen nincs is ellenérve
beállva a hosszú sorba az elfásult vezeklőkhöz
kiadva a kezeimből minden ászt és minden adut
várva csak hogy szertehullik várva csak hogy mind elmállik
le nem vetve a hátammal szinte már összenőtt batyut
a csalóka derengésben botorkálva a szemhatárig

nem töprengve sem magamon sem álmomon sem a valón
még annyit sem amennyire a kevés időmből telik
mintha nem is lenne már csak takarni és félnivalóm
kétrét görnyedve a terhek alatt a megváltó hányingerig
mint akiből rég kiveszett a gyöngédség és az áhítat
nem akarva ura lenni a lelkednek és az eszednek
reménytelenül hordozva tengereimet és szikláimat
nézve csak hogy a mezőim sorra mind elszikesednek

hogy téged mindenki jobban megérdemeljen már nálam
nálam aki magamra már csak a vesztesként tippelek
hagyva hogy a szél tépdesse a dohánysárga szakállam
nézve hogy kergetik egymást az utol nem érő körcikkelyek
hogy a napok múljanak és hogy a napok csak teljenek
mint akinek sem a hit sem a hitetlenség nem segített
hogy a céljaim szemedben még szót se érdemeljenek
hogy tovább szaporítsam csak idétlen tánclépéseimet

nem élvezve sem az isten sem angyalai kegyeit
úgy állva csak a ködben mint akinek nincsen előre se hátra
halmozva az öncsalás napot és holdat eltakaró szeméthegyeit
koncként dobva magam a megálljt parancsoló kőtáblákra
nem szólva már sem a múltról sem a jövőről sem a máról
úgy érezve hogy a múzsám is hűtlen és hogy rászedett
hogy a felháborodott föld a nyomom is lerázza magáról
szívemről le nem söpörve az őrjöngő növényzetet

nem törődve sem a múlttal sem a jövővel sem a mával
nem mondva el érthetően és nem is mondva el szépen
ülve csak némán szívemben a lemondás vashorgával
az önsajnálat jótékony és langyos sortüzében
hogy újra csak nevetni tudj minden egyes ócska trükkömön
várva hogy előbukkanjon valaki és mindent elrontson
nézve a táncoló árnyékokat a rozsdaszeplős tükrökön
koszorúként hordva már csak szorongató vasabroncsom

beállva azok közé kik álmaim szépségében nem is hisznek
akik ahelyett hogy csókolnának csak marnak és csak harapnak
akiknek az arca nem jó csak eltorzult ellipszisnek
kiknek a szája nem jó csak megvonagló téglalapnak
mint akit újjá hiába is teremtene és szülne
az idő vigyázva minden tettemet és minden léptem
úgy állnak újra molyrágta arcommal megmerevülve
a fáradt szél kékes foszlányaiban a szürkület mosdóvízében

hogy a világ úgy heverjen körülöttem is romokban
mint akiben nem maradt csak a féltékenység kínzó marása
még csak árulkodó nyomot sem hagyva a holdhomokban
meg sem próbálva folytatni aminek nincs folytatása
úgy érezve nincsen helyem sem az égen sem a földön
hogy értem tetőtől talpig minden nap csak gyászba öltözz
nem tudva hogy mi értelme vajúdnom és tépelődnöm
megváltás nélkül csatlakozva az asztalukra görnyedőkhöz

mint akiknek nem maradt más csak a csend és csak a szigor
hogy a sima tenyerével ne is érintse a hátam
csak a sötét magát szülve meg az alvadt tócsáiból
hogy a dördülő léptei visszhangozzanak szívem sírkamrájában
mint aki nem akar neked sem adni se jót se szépet
semmi olyat aminek az értékét nem mérik aranyban
a kedvedért sem játszva meg hogy hiszem a könyörületes meséket
hogy az álmaim fogódzók lehetnek a bizonytalanban

Móritz Mátyás
2020. Október 23. Péntek
Budapest, Csepel

Szólj hozzá!