Szárnyak

Összes megtekintés: 60 

A szürke kőporos
vakolat megkopott
barázdái közt
elhalón csorog
a gyöngysárga
délután fény-folyama.

Mossa a színtelent,
azt ami avítt,
egészen le az alapig,
ott a száraz talaj
elszomjazott repedései
cserepes ajkukkal
magukba isszák
a lágymeleg naphajlat
aranyló sugarát.

A tikkadt porban
kismadár fürdeti
semmitmondó tollait.
Csak olyan semmilyen,
olyan szokott barna,
sehol egy zöld vagy kék,
egy ékes bőrlebeny,
vagy hosszú farktoll.
Nem, nincs semmi szép.

Mégis önfeledten csapkod,
hempereg, s tollat borzol.
Azt a köznapit.
A nem különlegest.
Aztán hirtelen felreppen.
Fel a tintakék égig.
Ahonnan a fény-folyam ered.
Kecsesen, lágyan.
Igazán szépen.
S no lám! A barna tollakkal!
Hisz azokkal is lehet
röpülni, szállni! Vágyni.
Mert a szép belülről fakad.
S mert ‘kinek szárnya van,
az talán mind szabad.

“Szárnyak” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. “A barna tollakkal!
    Hisz azokkal is lehet
    röpülni, szállni! Vágyni.
    Mert a szép belülről fakad.
    S mert ‘kinek szárnya van,
    az talán mind szabad.”

    Jó gondolatok, költői kifejezésekkel tálalva.

    Tetszéssel olvastam: Rita🌷

Szólj hozzá!