Csöndesen és váratlanul

Régi éjeken, ha sírtam asztal fölött
csöndesen tenyerembe nehezült fejem,
s míg fehér gyertyaláng félszegen világlott
elhagyta lelkem e zavaros világot.

Messze szárnyaltam mégis közel jött az ég
váratlanul lelkemről minden súly lehullt,
s mi fájdalmasan vállam nyomta sok vétek
elmerült a megtisztulás tengerében.

Sötét éjeken megkopott asztal fölött
csöndesen verset írok, és nem fáj fejem,
s míg Solaris dallamai szólnak halkan
nehéz súlyt aggatok suhanó szavakra.

Messze szárnyalnék, de acéllánc tart földön
váratlanul zárt szavakból hit szabadul,
s mi fájdalmasan lelkem nyomta, sok érvet
levetem láncommal s csillagokhoz érek.