VADLESEN

Mindenségbe karolt az est,
Mégsem bánta a semmiség
apró lépteit, a holdvilág alatt.
Emlékszem, tisztán szóltak
Fülemben a szélsóhajok,
Heves ostromát verte vissza
Nyakamban a sál melege.
Olyan homályosnak láttatta
Magát, mint Hérakleitosz,
De volt benne valami báj,
Ahogy ezüstöt sírt az éj.
Köd szitált alá a hegyről,
Áztatón a völgybe ért,
Ahol dúskeblű fák körül,
Szomjas ajkakon várta már a rét,
Várta szunnyadón az álom.
Füstöt ontott az erdő
Büszke lombjai alatt az avar,
Kilehelte egykor elhalt lelke,
Utolsó cseppbe zárt grammjait.
Közben összébb húztam
Kabátom ölelő karját testemen,
És reszketeg belémfájt, a múló
Éjsötéttel lassan illanó melankólia.
Madárka csivitelt éberséget,
Álmosan ébredő vadak felé,
Ínjaikba feszítve a lágy dallamot.
Harmóniát kerestem a tájban,
Imitt-amott, látni véltem magvait,
Melyek csírát bontva haltak
Sár közé, temetve homogén
Létüket. Kisarjadt belőlük
Hanyagul a diszharmónia,
Mégis egységet alkotott.
Valami teremtő kéz, teremtő akarat
Hagyta rajta gondos kéznyomát.
Megszületni láttalak benne
Téged is, meg tán önmagam.
Pedig csak az első napsugár
Csókolt arcomon csüngve,
Míg a hajnali derengéssel
Utolért a pirkadat… a vadlesen.

“VADLESEN” bejegyzéshez 5 hozzászólás

Szólj hozzá!