Külön bejáratú világ
József Attilának, nagy szeretettel
1
Örökké háborognak, örökké sajognak,
bennem az elődök, régi nagy mesterek;
érezve erejét, a famardosó farkasoknak,
kikért jót dalolni, én nem is restellek.
És akár csak ők, én is magam szállok,
töltve meg a szívem, a nagy vándorkedvvel;
ha fáj is, miközben mosolyogni próbálok,
a vállamra hullott, eperlevelekkel.
Készen hogy magamba, nagyobb kárt ne tegyek,
indulva még hosszabb, sötétebb utakra,
hessegetve közben a megriadt legyeket,
remélve, álarcaim egyszer mind letépem,
hogy magam előtted meg és fölmutatva,
nem hagysz magamra a cellám szegletében.
2
Cellám szegletében, tudva mit a holnap hoz,
én, kinek költői éne, csak rád talált;
hogy úgy hajolj hozzám, mint a lebukottakhoz,
ismerve a telet, fagyot és éhhalált.
Hogy szemem az isten helyett is fényt lásson,
hogy érezzem, csókod elhamvaszt és éget;
megbocsátva neked, kizsákmányolásom,
ki többet látsz bennem, mint egy bércselédet.
Kimondva érthetőn, tisztán és kereken,
hitetlenségemet, félre dobva és félre vetve,
hogy rajtam elrévedj egy kicsit mereven,
neked adva poklom, neked adva mennyem,
készülve az újabb, fájó élvezetre,
hogy a titok, tompán újra felderengjen.
3
Újra felderengjen, itt a félhomályban,
várva azt, ki végül elsőként rám akad;
akiért körmömet én magamba vájtam,
próbálgatva közben reszketeg lábamat.
Hogy megvallhassam őt, múzsának és társnak,
én, akit százszor is megfedtek és róttak;
nem ismerve ízét, a levegőváltozásnak,
nem tudva, mit mondhatnék idegnyugtatónak.
Hogy fel, mi verhetné bennem még a kedvet,
nem számolva, árva már milyen rég vagyok,
kinek útja, egyre, -egyre keskenyebb lett,
kinek jót tenne, ha végre már felnőne,
kinek gyermeksége, mint a csillagos ég ragyog,
kivel nem játszik, csak a bánat szellője.
4
A bánat szellője, hogy csak félve lessem,
hogy megerősítést a hitem hol kapna;
hogy magam valahogy már kiegyengessem,
a vastag dühömet, már nem fontolgatva.
Követelve csak a jussom és részemet,
a nyitját keresve, most is a titoknak;
ami lehet, hogy már rég megpenészedett,
mondom én, akit már előre kidobnak.
Keresve ki engem, fallal körbekerített,
én, ki rémeimet, komolyan gondolom;
magamnak dúdolva csak énekeimet,
remélve, belőlük a sorsom majd kinő,
míg a nyugtalanság böki a tomporom,
míg a ködöt, csak nem viszi el az idő.
5
Viszi el az idő, míg egyszer rád akad,
követelve tőled, a jussát és részét;
hátra nem hagyva, csak a száraz ágakat,
hogy rád szögezhesse, a koporsó lécét.
Nem tudva, igazam kinél és hol volna,
hogy a helyemben, mit tennének a mások;
úgy álmodva megint, törten és horkolva,
az árnyékommal, mint az odvas farakások.
Nem tudva, a vigaszt még kitől várhatom,
hogy kiben támad még, megértés és részvét,
nem tudva, sebeim miért babrálgatom,
hogy miért dühödöm, és miért vádolok,
hogy újra belakjam, a gondjaim fészkét,
míg föl nem szívódik, és el nem párolog.
6
El nem párologva, fényt nem adva a dolognak,
nem tudva hogy bennem, neked mi a hitel;
kiben csak a sűrű, mély csendek ropognak,
a hajlott hátamon, a tél körmeivel.
Nem is tudva hogy meg, mivel és kit lepjek,
hogy ki az, ki szúrós szemmel nem méreget;
nem hagyva, hogy magam körül őgyelegjek,
lesöpörve lelkemről a ritkás fényeket.
Nem is tudva, ki volt, aki még nem vádolt
engem, aki erőt, egy-egy versből merít;
rendekbe állítva a zuhogó záport,
mint akiben szunnyad és él az akarat,
lesve csak a szemem, a homállyal telit,
kötegekbe fonva a holdsugarakat.
7
A holdsugarakat, bár egyre ritkábban,
nem is tudva, velem miért és mi történt;
visszhangként állva a családi kriptában,
lidérceket látva, babonás éjjeli őrként.
Kihámozni próbálva általa és belőle,
keresve ki hallana, aki látva-látna;
közben szimatolva kutyaként előre,
közben úgy fülelve csak, macskaként hátra.
Újra előhányva, újra kiborítva,
miért én a hálát, tőled is elvárnám,
neki, újra csak a falnak vicsorítva,
hogy felém se szagolj, és hogy felém se nézz,
hogy meg se mozdíts a megfeneklett bárkám,
nem is tudva, éjem milyen komoly és nehéz.
8.
Komoly és nehéz, hogy benne én elveszve
úgy feküdjek, mint aki már rólad is letett;
magam bemocskolva, és összevérezve,
tovább keresve a kifeslő jegyeket.
Remélve kezeid egyszer, rám akadnak,
tőlem többet nem is várva, nem is kérve;
hogy érezzem magam, végre már szabadnak,
mielőtt patkányként, felboncolnak élve.
Még mielőtt magam, végleg kiiktatom,
mint akitől mindent, de mindent elvettek,
míg a karjaimban, a semmit ringatom,
nem tudva, nyomomba, milyen úr eredne,
melyben nekem, csak a ködök felelgettek,
száraz szemekkel, csak magamba meredve.
9
Magamba meredve, ijesztőn és furán,
nem is tudva, mitől félek, mitől fázom;
fújva, egyre fújva, semmi kis furulyám,
hogy a láng, legalább egyszer fölszikrázzon.
Míg sokasodnak csak bennem is a hibák,
nem tudva, kinek is nőhetnék én nagyra;
hogy be, ne lepjenek az iszamos csigák,
ki előtt a fényt, meg a fagy csillogtatja.
Nem tudva, meg ki is átkozott és áldott,
hogy bűneimért meg, milyen úr lakolna,
hogy szemeimnek, ki adna könnyű álmot,
nem érezve magam árván, kitagadva,
nem úgy hullva le, mint vasszilánk a porra,
nem tudva, mellettem ébren ki maradna.
10
Ébren ki maradna, míg kínjaim érlelem,
aki hűségesebb lenne, mint az angyalok;
ki helyemen ülne, viaszkos vásznú konyhaszékemen,
helyettem érezve, mily nyugtalan vagyok.
Hogy érezze, szívem mitől fél és retten,
hogy én magam, miért okolom és tépem;
hogy ki az, aki még meg sem érinthettem,
állva az elhagyottak, és az árvák jelmezében.
És hogy milyen rémek, törnek rám, és ellenem,
hogy miért gerjedek, ok nélkül haragra,
hogy mi változtatja, rajzom és jellemem,
hogy miért nem megyek, ha hívnak, ha várnak,
hogy ismerni, mért nem tudok én magamra,
maradva tovább is, csökönyös szamárnak.
11
Csökönyös szamárnak, ki versekben ugrál,
magát úgy képzelve, hősnek és matróznak;
kiről a nagyvilág, mit se kérdez, mit se tud már,
kit az évek lassan-lassan elapróznak.
Úgy tűzdelve magam sebekkel gazdagon,
még megbarátkozni sem tudva a jobbal;
míg külön bejáratú világomat igazgatom,
tele a sok apró, a sok maró okkal.
Megpróbálva hinni néha az eszemnek,
mint aki e földre, csak érted vétetett,
hogy majomként tépjem, rácsát ketrecemnek,
úgy gabalyodva magamba, akár a hínárba,
aranyként mosva csak, a söpredékeket,
mint aki fel neked, álmait kínálja.
12
Álmait kínálja, az igazát védve,
azokat keresve, kik nincsenek rég vele;
a halottas fényű istentelenségbe,
kin rég nem pihen már, a mindenség szeme.
Szenvedve az örök télben, és a fagyban,
ki a végzetébe, most is vakon törtet;
elveszve a ködben, és a szélrohamban,
lapátolva csak, az elfeketült földet.
Kinek kedve, ritkán felhőtlen és tünde,
kit a siker, ritkán emel fel és röpít,
gyermekként ezerszer is bosszút esküdve,
úgy véve szívére, és kóbor lelkére,
ki reménytelenül, csak úgy erőlködik,
hogy rá, ne találjon csak farkasvermére.
13
Csak farkasvermére, mint aki szolga itt,
kinek komolysága, másnak csak bolondság;
kiteregetve az együgyű dolgait,
hogy a múzsái is, csak a vérét ontsák.
Futva a hasztalan, fárasztó köröket,
csak nem akarva már jutni, nyugvópontra;
kaparva magát, mint az őszi ködöket,
tollászkodva csak, és hosszan elborongva.
Aki a levegőt, csak tovább rontja itt,
kinek sokszor, nem jut étel, nem jut ital,
batyuba és versbe szedve a rongyait,
hogy újra lázadjon, és újra tagadjon,
játszva csak a szavak, lucskos csillámaival,
hogy mellette végül, senki ne maradjon.
14
Senki ne maradjon, ki rászólna, hogy elég,
hogy felfedezze azt, ami benne jó van;
hogy nem lenne öröm, ha elveszítenék,
úgy lesve sorsára, sandán, gyanakvóan.
Hogy könnyen adjon túl, minden értékes kincsen,
mint aki nem készül itt, már több gyümölcsre;
mint akinek kedve, védekezni sincsen,
minden nap készen, hogy végzetét betöltse.
A bajait nevén, neked sem nevezve,
elölről kezdeni, nem akarva még egyszer,
örömet magának, -neked sem szerezve,
kinek állást, sorsa fölött az ördög foglalt,
mint akit érteni, hasztalan igyekszel,
látva, belehalni ebbe, vagy abba fog majd.
15.
Választ a sorsodra, most sem ad világod,
kinél jobban vágyni, nem tudott senki a földön;
szívedben a növő, égő, vad virágod,
remélve a sorsod, nem rabság és börtön.
Kit megérteni, nem tudtak és szerettek,
kinek verseiből, tehetsége kinőtt;
kinek fájdalmai, megváltássá lettek,
legyőzve a halált, a vénülő időt.
Kit meg a sorsától, az isten sem mentett,
hogy gondolatait, én is fejből fújjam,
amelyeken hosszan, könnyezve merengek,
úgy gubbasztva csak a sárba ragadt bakon,
hallgatva hogy a menny, puskaként hogy durran,
míg te kérdéseim, mosolygod hallgatagon.
16.
Mosolygod hallgatagon, kinek társa a magány
volt csak, hogy kipihend életed odalent;
ki tudja, hogy milyen istennek oldalán,
kinek talán szava, mind igaz és szent.
Aki félszavakból is jól megért téged,
elfogadva mindazt, mi a szívedbe fért;
megláttatva veled a messzeséget,
hogy megtalált benne, a nagy és erős vezért.
Kinek szíve érted, nem reped és szakad,
hogy a költő lelke, gyógyulást foganjon,
hogy az árnyak vele, már ne virrasszanak,
kiben a remények, sorra felragyognak,
hogy ne meneküljön, és hogy ne rohanjon,
keresve mosolyát, a lement napoknak.
17.
A lement napoknak, kinek sorsa nem dől
össze, úgy formálva, a sorsát remekre;
akiért a szívem, úgy ékesítem föl
most, nem is aggódva, és nem is remegve.
Úgy nézve utánad, egészen a holdig,
úgy állítva magam mellé most a tudást;
remélve hogy vágyam, az égig csapódik,
megutálva már a meddő pusztulást.
A rossz felől, hallva bőben és eleget,
mint akit a sors már, nem egyszer elhagyott,
hiába ostromoltam én, gőggel az eget,
nem tudva, szándékom, istennek elég-e,
úgy köszöntve újra, a szabad holnapot,
nem tudva mit kapok, tegnapomért cserébe.
18.
Tegnapomért cserébe, magam újra felajzva,
hogy hadd legyek én is, kegyelemmel áldott;
kinek idegen már, a hasztalan hajsza,
kire a megnyugvás, angyalként leszállott.
Felejtve, mit tettem, magam ellen korábban,
szórva az átkaim, pokolra és mennyre;
a kishitűségem, fagyos záporában,
úgy remegve meg, a saját tekintetemre.
Nem bánva, ha ezért, még te is megvetnél,
te, kit úgy keresek, most is minden napban,
nem felejtve el a sorsod és neved még,
nem tudva, hogy farkasszemet ki néz veled,
a konok életnél is még gyilkosabban,
próbálva feldúlni, a békés fészkedet.
19.
A békés fészkedet, kit én nem akarok
siratni, mint aki gondolatban túljár
a halálon, hova utam nem kanyarog,
még most sem, amikor elmondhatatlanul fáj.
Hogy nem szerezhettél magadnak több jogot,
kit jól tudtad, miért szomorúak az őzek;
kiknek a szemében, a bánat csillogott,
te, kit megfejteni, nem tudtak a bölcsek.
Úgy járom most körbe, az egykori házad,
vakon nézve bele, a magányos éjbe;
érezve, ahogy húz, és húz az alázat,
hogy hátat fordítva, és elbandukolva,
sóhajom akasztva, az udvar jegenyéjére,
lyukas vashatosodat keressem a porba.
20.
Keressem a porba, míg rám, emléked köszön,
hogy most el, te kísérj, magányos utamon;
válladra terítve, az aranyköntösöm,
nem is gondolkodva, tiltó mozdulaton.
Fejedre kalapom, felnevetve csapva,
míg ránk hunyja szemét, száz csillag és ablak;
múzsákra gondolva, szépre, álmatagra,
mi, a halottaknál is hatalmasabbak.
Nem is tudva, mi lett veled, mi lett velem,
kiktől bánataik, oly messze bolyongnak,
míg a holdnak arany tányérját kémlelem,
én, ki neked búcsút fájva úgy kívánok,
úgy érezve magam, gyermeknek és bolondnak,
kinek a szeméből, könny és vér szivárog.
21.
Könny és vér szivárog, állva az üres színen,
hogy legközelebb majd, engem épp te idézz;
hogy úgy szeress, ahogy addig még senki sem,
úgy, mint aki értem, győzni és veszni kész.
Kinek a kezében, ott van a hatalom,
ki bűneim közül, fel többet, nem emleget;
átsegítve engem, a zokogó avaron,
emberként, férfiként, költőként minden felett.
Akivel még most, itt is van mit kezdenem,
mielőtt engem is, csak magába nyelne,
tudva, hogy idővel majd, bíbor dísz lesz sebem,
hogy minden versem, egy titkos üzenet,
halottamban áldva, értve és szentelve,
csillagfénynek látva, a sötét tüzemet.
22.
A sötét tüzemet, várva föltámadásom,
messze űzve minden, vérszomjas ördögöm;
hogy megtörhessem, az ünnepi kalácsom,
túllépve minden szűk, és minden zord körön.
Mint akinek semmit nem mond és nem jelent,
hogy el, én játszhassam, egyszer a hatalmast;
hogy büszkék legyetek rám, ti ott messze fent,
kiűzve szívemből, minden ordas farkast.
Kiről az isten is, új igéket gondol,
ki büntetései közt, nem is válogat,
hogy megszabadítson, minden koldusbottól,
hogy jusson nekem is, szerető és barát,
végleg elnémítva, a zengő fanfárokat,
hogy ő is rám hintse, a könnye harmatát.
23.
Kedves Attila! Mondd, ki simul veled összébb,
veled, ki tengerek hullámaival küzdött;
akin úgy tetszett át, az égi hűvösség,
nézve a virágzó, és a nyurga füstöt.
Kinek sorsát, mindig fejemben tartottam,
kinek a szívére, kezem most fényt szakít;
hogy ne szorítsd a rögöt, dühödt markodban,
vívva maga ellen, a forradalmaid.
Kit most nem egy költő, emleget a térdén,
verssel, mit az utca nyirkos kövéről szedett;
gondolkodva sorsod, vacak, ócska érmén,
hadd szülessen rólad, egy-két újabb strófa,
aki talán most sem nyugszik, és nem feled,
ki szeleket űzött, az úri passzióba.
24.
Az úri passzióba, kire vak és süket
az isten, mondván hogy neki ennél jobb kell;
építve csak köré, az újabb ködgyűrűket,
köré, kinek kincse, olcsón adódott el.
Kinek sorsából a költő, még nem okult,
tudva, írás közben szolga ő, nem a gazda;
kiben most is nyüzsgő, zizegő és föltolult
az ihlet, hogy kössem én is a nyakamba.
Amíg irigyelem, miközben csak szánom,
úgy keresve én is, a hűséges, jó párt,
kinek koronája, úgy ing csak az ágon,
keresve a helyet, hol jövő akadna,
akin segíteni, az ördög sem próbált,
ki úgy fülelt csupán, az ünőszavakra.
25.
Az ünőszavakra, a bűnben, a vádban,
mondván, csak egy őrült, egy árva, egy szamár;
a nyomorát főzve, hideg fazekában,
ki tőlünk sem kapja, életét vissza már.
Ki a könnyeit, nem is ontotta tovább,
ki a kenyérből sem kapott, egy-egy karéjt;
csak ígéretet, és abból is ostobát,
ráborítva megint, a patkánypuha éjt.
Ő, aki mögé én is csak besoroltam,
ki most úgy szegi föl, nagyságára állát,
büdös kiblik között most, a ködgomolyban,
visszasegítve őt a vízből a tatra,
hogy helyette rágjam most a nyavalyáját,
az apadt testére, a ruhámat adva.
26.
A ruhámat adva, én, az árva gyarló,
sebeire adva, a csókom és gyolcsom;
kiáltva nevetve, villanjon a sarló,
és hogy a kalapács, újra csak lesújtson.
Tapogatózva a négy fal között vakon,
kiben az üvöltés, megint csak megrekedt;
nézve végig megint, a lebukottakon,
nézve a költőket, a bércselédeket.
Nézve, hogy mivé lett istenem és hazám,
melyektől nem egyszer köptem, és okádtam,
hogy a keserűség, gyűrje össze a szám,
magam a sín helyett, a sírodra vetve,
úgy dünnyögve most, még nálad is tétovábban,
nem kérdezve mindez, hová is vezetne.
27.
Hová is vezetne, hogy álmaink hová lesznek,
hogy minek szövöm és szőjük a terveket;
nézve, ahogy egész fazekakkal esznek,
míg meg, lábaskából tömjük, a törékeny termetet.
Nyögve csak mit róluk, a lelkiismeret föltár,
ütve az ördöggel, újabb üzletet nyélbe;
hadd reszkessünk lábunk, cipelésétől már,
törölve kezeik, anyánk kötényébe.
Hogy én is vesszek, ha a nevén nevezném,
én, aki fájdalmat, hidd el, most is érzem,
hogy a kedvem ellen, legyen én keresztény,
míg az utad, újra végigbotorkálom,
persze az uraktól kapott, kevés pénzen,
hogy mint a nyomor csípjen, mint a nyomor vájjon.
28.
Mint a nyomor vájjon, minden szó és betű,
hogy olvasóimat, ébressze és rázza;
hadd legyek én is, egy kicsit örökéletű,
szívem adva most a világ sárgult mázára.
Remélve, igazam után bátran eredsz,
nem mondva, igazam nem hiszed, veszed be;
hogy a hajszáladig, fagyoskodsz és remegsz,
a kezedet téve, tuskódad kezemre.
Velem együtt mondva, hogy ez sok és elég,
elérve türelmünk, legutolsó pontját,
keresve, kik lelkünk most, megöblítenék,
meglátva a valóság mögötti tényt,
nem játszva inasként, az urak bolondját,
az ordas vizeknek, elszánt juhászaként.
Móritz Mátyás
2021. Április 6.-10. Kedd-Szombat
Budapest, Csepel