Vánkosom

Hidegen karcol az ablakon
a fogyatkozó hold sarlója,
és zörrenve koppannak rajta
a riadtan ébredő csillagok,
mint kísértet, suhan át
a nyáresti szél a szobán,
s a függöny panaszosan
sóhajtva testesedik.

A fény beömlik a padlóra
– különös égitest folyam -,
ezüst habjába hullnak
a benti tárgyak árnyai,
és sodródnak hajnalig.

Az ágy gyolcs-fehér csendjében
csontig vetkezett a magány,
a lepedő gyűrődéseiben
reszketnek az éjszakák,
mert nincsen ott az a párna,
melytől zajong a lüktetés
és csikland a vér az aortában.

A hús-vér-szövet vánkos,
melynek szíve-lelke van,
ölelése melegén kihajt
a vágy, szirmot bont a szerelem,
puha pelyhei a dobbanások,
és álmokat dajkál lélegzete.

Üres az ágy, hallgat az est,
tátong a csend, mert nincs ott
az a párna, a mellkas és a vállak,
amire fejem, s lelkem hajtom le.
Keresem párnám – téged -,
de nem találom, és reszkető szívvel,
csontig magányban ülök az ágyon.

“Vánkosom” bejegyzéshez 4 hozzászólás

  1. Éva… remek a versed… többször mentem végig rajta…ízlelve a szavak erejét, ahogy összeraktad a mondanivalót… gratulálok…
    Szeretettel Ilona

Szólj hozzá!