Szikrázó sugaraival a Nap
letekint a délutáni tájra,
hol forróságtól kornyadozik a fű,
s a fák lombját szürke por csúfítja.
Reggel kinyílt üde rózsabimbó
repedezett földre hullajtja szirmait,
behúzott zsalugáterek mögött
kicsi és nagy, békésen szunnyadna,
ha nem zümmögne fülükbe
egy fényt kereső,
szemtelen bogár,
szűrt árnyékban pihen a ménes,
csengő is hallgat a csikó nyakán,
rekkenő hőségben
még a kutyák sem ugatnak,
nyelvükkel csúfolják a Nap sugarát.
Mindenki a naplementét várja,
mikor szürkeségbe borul a táj,
langy éjszakában enyhül a hőség,
kevés harmatcseppet ringat a fű,
hogy szomját olthassa vele
az ébredő pillangó, és madár.
Kedves Éva, köszönöm versem olvasását és kedves szavaidat.
Szeretettel: Kata
Kedves Kati! Látszik, hogy a megélt forróság milyen ihletet képes nyújtani, mint ezekhez a szép soraidhoz, melyeket örömmel olvastam. Szeretettel: Éva
Kedves Rita, rendkívüli ez a hőség, nagyon nehezen viselem az asztmám miatt…
A mai nap igazi felüdülés a forróság után.
Köszönöm kedves hozzászólásodat.
Szeretettel: Kata
„rekkenő hőségben
még a kutyák sem ugatnak,
nyelvükkel csúfolják a Nap sugarát.”
Szépen lefestetted ezt a trópusi forróságot. Az éjjel már volt levegő és olyan jó volt így aludni és visszagondolni arra, hogy a régi nyarak ilyenek voltak, amilyen mára már ritkaság számba megy.
Szeretettel: Rita🌹