Egy csendes nyári délután
itt ülök gondolataim közt tűnődve,
egy nagy fa törzsének dőlve,
és révedek végtelen messzeségbe,
míg simogatnak lágy déli szelek.
A selymes zöld pázsit íriszembe
oltja andalító mézes mámorát,
de szép és szeretnivaló is e világ.
Árnyék simul hol száguld a képzelet,
a zöld fű ölén rám tapad a csend.
Csak a természet fátyolos örömódája,
mi a gyönyörre éhes fülembe zeng.
Ember nem tud írni ily meseszép zenét,
mi e nyári délután itt fának árnyékában,
érzékeimbe oly szerelmesen zengenék.
Nem alszom csak ébren álmodom,
közben gyöngyöző vadvirágok ölelnek,
ártatlan szűzies mély szenvedéllyel,
míg habzó felhőpárnákon száll képzetem,
szárnytalan szerelmese e szép egésznek.
Ringok ez aranyló fényben míg szóhalmazok
keresnek feloldozást egy igaz mesében.
a nyárnak ölében simítnak képzelt angyalok.
Mert mese e gyönyörű mámoros világ,
hol a messzi távolból harangok zúgnak,
és fecskék cikáznak kócolva a kék eget,
míg a szavak a papíron egyre tornyosulnak,
s érzem, hogy a világ mily nagyon szeret,
mert e szép világ csodái sohasem hazudnak.
És míg érzékeim szép szavakba öntöm,
lelkem univerzuma beleivódik a mába,
így lettem én, az útkereső balga ember,
itt e délután a világnak nyolcadik csodája.