Megértettem ma valamit,
terád emlékezve.
Mélységgé vált lábad nyoma,
sehogy sincs ez rendben.
Szeretnék Istenhez szólni,
habár picit félve.
A magasból nézz le rám ma,
nem lát, megértettem.
Tükörsima kérdésekkel
faggatlak – még élve.
Hogy elszállt a kettőnk álma,
mért hívtad, Istenem?
Természetben veled járni,
karunk karba öltve…
Ahol nincsen semmi lárma,
felhőkön, majd… ketten.
Kedves Kitti, köszönöm, hogy ezt is elolvastad és biztatásodat. Látom, persze, de fáj az embernek minden, ami/aki már nincs többé.
Kedves Rita, barátomnak műthetetlen helyen találtak daganatot az agyában.Bármikor bekövetkezhetett a vég. Másfél évet kaptunk a sorstól…
Karácsony előtti este egyik pillanatban még nevetett, majd pár perc múlva lefordult a székről. Villámgyorsan érkeztek a mentők, egy órán keresztül próbálták őt visszahozni, de sajnos nem lehetett. Az ő emlékére írtam ezt a pár sort bánatomban. Mint látod, rímtelen, vagyis a megfelelő sorvégek rímelnek egymással a versszakokban. Így született, de ahogy látom, éppen megfelel. A magányomhoz nem illik a páros rím – ilyesmikre gondoltam, amikor átolvastam.
Drága Pilla!
Ráér az még, és biztosan bekövetkezik. Szomorú vagy, pedig még annyi szépség várhat rád. Látnod is kéne…
“Ahol nincsen semmi lárma,
felhőkön, majd… ketten.”
Szomorú, szép sorok, bizony nehéz az elválás és a kérdésekre sincs válasz.
Szeretettel: Rita🌹