Jákob lajtorjáján az én lajtorjám

Jakob lajtorjáján
– az én lajtorjám –

mit súg az ösztön eljutok az égig
ácsolt lajtorjám már eget ostromol
minden apró lépés kín és fájdalom
óhajom tán isten tenyerébe hull

bűnhődni kell hisz bűnös az ember
mert tönkretesz ha kell szép holnapot
rémálmok hada gyötör szüntelen
lajtorja alján már pokoltűz ropog

megtérni hova… miért… és minek
mindenség vár de a mindenségen túl
mászni… mászni és mindig csak mászni
talán a menny majd egyszer befogad

tanok írják le az angyalok táncát
ahogy lajtorjámon járnak le és fel
béklyóim láncát tépném és szaggatnám
áldást nem kapok talán sohasem

pihennék végre de nincs itt az idő
lajtorjám talán még mindig rövid
szétmorzsolt álmok tépett remények
mozdulna a test de fájdalom hasít

minden emlékem egy irányba lendít
az ég kárpitja még olyan messze van
a zaj harsogó zene füleimnek
zsoltárokat zeng az orkánszerű szél

visszamenni már nem tudok nem lehet
tűz martaléka sok-sok létrafok
előre az ég de vissza a pokol
árnyak vesznek körbe nem alhatok

aludnom kellene csendben nyugodtan
de újra az álom mely rémeket vonz
talán majd egyszer áldást szór az isten
pihenni enged majd a lajtorjámon

csodát remélek messze még a reggel
mászom… mászom… a cél oly messze van